,Mi bajod van, kis madárkám, Hogy elnémult báj-dalod? Ébred a táj zengzetére, S reszket érte...
És te mégse hallatod! A fagyos lég alig enyhült, Alig tölgyelt a fa még; És az élet nem buzogva,
Kincset ontva, Csak reményben láttaték: S nagy váratlan íme megnyilt Ajkad a kikircs előtt:
Vesszőszálon, mely fenn hintál Hangjaidnál Töltéd könnyen az időt. Pedig hangos szódra akkor
Felelet se jött vala, Mint a szellőt, átbocsátván Szaggatásán, A ligetnek tört fala.
Most jelenj meg: lombos, árnyas Az erdőség, mely fogad, Hogy zöld barlangos sürűje Ujra szűlje
Csengve-bongva hangodat! Most fakadj énekre: díszben, Virágban áll völgy, liget; Élni a nyájas napoknak,
Mig ragyognak: Minden úgy buzog, siet. Hisz maholnap szürke pir fut A setét-zöld lombokon,
Mit reájok Az év halvány szinbe mártott Ecsetével futva von. Oh siess hát! Vagy lakod már
Szebb táj, hűtlen énekes?!’ - »Ah, nem! a szín bárha vádol: Messze, máshol Szárnyam, vágyam nem repes!
Csak itt kedves lég, sugár, - s ha Fenn a lomb közt dallhatok; Az öröm - s kéjt, Mely körűl-foly áradatként,
Érzem én, bár hallgatok! Egykor édes tépelődés Csalt belőlem éneket, Rejtve nálam:
Sejtett üdvem, kéjes álmam Titka meg nem férhetett. Most a fényes pára megszállt, Hű valóság vesz körűl...
Ez a kedves, gyenge háznép... Mily varázs-kép... S ki így boldog: zajt kerűl. Titkon birva titkom édes,
Hogy tanú s kém nem zavar; Ajkam mért csevegne róla, Melyet óva Szárnyam, szívem bétakar!?
E bokorban, melynek ága Öszvehajlik fészkemen: Hagyd e teljes, e sovárgott Boldogságot,
Némán, titkon érzenem!«
Cookies on Poetry Cove