Völgy felett, a bérc alatt, középen, A behorpadt hegynek oldalában: - Hallgatózva néma csend körűle, - Nádkötésü kis lak áll magában.
A kis csermelyt rácsos ajtajánál Át sem kell röpűlni a madárnak; Habtalan fut, szótalan fut, benne Tarka pintyek lépegetve járnak.
Görcsös águ bükkel a sötét szílt, - Mely a házat vészek ellen ójja: - Udvarába eleven sövénnyel Foglalá be régi jó lakója.
A vad-szőlő gazdag levelével, Mely magát a vért-telekre fonta: Sátort képez és a gazda déli Álmot alszik árnyában naponta.
Míg fiát a fatetőkre csalja A piros tojásu vércse-fészek; Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel: Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?
Zúg az élet, zúg vásári népe, S nem hat a bérc egyszerű lakáig; Néha hallik elhaló harangszó, Szép idő ha gyors esésre válik.
Itt a hajnalt nem kakas kiáltja, Van dalos madárja minden ágnak: A rigó-fütty, gerlicék bugása, S csattogány-dal szépen összevágnak.
Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez Kötve ing a vízmosás bürűje; És a törzsök zúgva ki- s bejáró Kék darázsok mézetlen köpűje.
Lenn a mélyben, szirt, s fatorladék közt Elvesz a bérc harsogó patakja: Rejtekét a szirt s fatorladéknak, Smaragdszínü gyíkok népe lakja.
Hallgatás ül bércen, omladékon... Meg-megrendül a vakand turása... S hallik itt-ott, vén cser oldalárul, Tarka harkály gyors kopácsolása.
Meg-megdördül csendes alkonyatban Gyilkos csője a leső vadásznak; Fel-fellobban bérctetőkön a tűz, Ahol a szénégetők tanyáznak.
Tengeren csend és vihar. Hazája Mérhetetlen tenger a szigetnek. Rengetegben csend s vihar. Szigetje E kicsiny lak a nagy rengetegnek.
Vadregényes erdőség vidéke! Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára: Távol nézek hótakarta kunyhód Felgomolygó kék füstoszlopára.
És ha éjjel a lak ablakából Mécskanócok fényt lövelve égnek: Azt hiszem, hogy mindez lüktetése A megdermedt jégvidék szivének.
És lelkemben nyugtató hit éled: Nem halt meg, csak alszik itt az élet!
Cookies on Poetry Cove