AZ ÁRVALÁNYHAJRÓL.

Virágos kenderben Pitypalaty, pitypalaty; Megöl a búbánat, Galambom, el ne hagyj!

Virágos kenderem Elázott a tóba’, Ha megcsaltál, hozzánk Ne járj a fonóba!

Vékony a len szála, El is szakad könnyen; Hittem a szavadnak, Meg is bántam szörnyen.

Ne lesd el az orsóm, Mert ki nem válthatom! Úgy fáj az én szívem, Hogy ki sem mondhatom...

Majd amikor nem fáj Az én szívem tája: Megmondja, megmondja Temetőm fejfája!

Búsan enyelgő dalnak hangja szól A víg fonóban lányok ajakán; Künn a vihar zúg, künn a hó szakad, Míg benn, az egyszerű boldog tanyán:

Nyíl minden arcon kedv s örömvirág; - Tiéd az élet, boldog ifjuság! - Nincs álkodás itt, s nagyvilági fesz, Az óra tűnik, a bú s gond kivesz;

S ha édes szívügyében összebú A szende lány s az egyszerű fiú: Édes szülének, aki látja, nincs Aggó szivén nehéz gyanúbilincs.

Mindent fiának szólít egyaránt, Édes lányának hí minden leányt. Egyszer kifordúl s ím a tengeri, Gyors pattogással a kéményt veri;

Majd a fogasról kancsót vész elő, És megtörűlvén gondosan elől: Tele csapolja a karcsú edényt, S édes borral kinál leányt, legényt;

És hogy jobban csusszék a bor vele: Akkorra kisül a fris csőrege. Felcsattan ujra a társak dala; El-elszakad az orsó fonala,

Orsólesésben a fiú szemes... S kiváltja a lány, bár szemérmetes. És van sikoltás, ha pajkos legény Meggyújtja a szöszt, a guzsaly nyelén.

Van tréfa, dal, mese és vig zsibaj; Türve, feledve annyi házi baj. Megszólal most egy ifju barna lány, - Egyet pattantva vékony fonalán, -

‘Ugyan te Erzsi! nem tudnád-e még, Az Árvalányról azt a szép regét?’ És Erzsi megsimitván szöghaját, - Az Árvalányról így ejté szavát:

»Az óperenciás tenger határinál, De még azon is túl, hol a madár se jár, Egy nagy hegyen, erős királyi vár vala, Melynek vas-vályogból építteték fala.

Két sárga oroszlán őrzötte a kaput, Az egyik vigyázott, mig a másik aludt; Az idegent messze megérzé szaglása, Hét mértföldig hatott erős ordítása.

A hatalmas király, ki a várban lakott, Belőle a világ végére láthatott; - Óriásország is közel volt hozzája, Tovább, a hétfejű sárkányok hazája. -

Kilenc nagy országon uralkodott keze, Kilenc nagy országra vigyázott két szeme; A gyámoltalannal, az özvegy és árva, Kegyes színe elől soh’sem volt kizárva.

Őrizte gondosan, miként a két szemét, Korán árván maradt három kis gyermekét; Ölelte, csókolta a három kis leányt, A széltől is őrzé, s tőlök semmit se szánt.

Talpig bíbor-bársony ruhába’ járatá, Arany edényekből eteté, itatá; S a három kis leány ünneplő ruhája, Törés nélkül elfért egy dió héjába.’

A legkisebbik lány a többiek között, Annyira a megholt szülőjére ütött, Hogy szája és szeme, ha hallgatott, ha szólt: Az édes anyjának szakasztott mása volt.

Történt pedig, hogy a király, egy nagy vadon Erdőben, eltévedt egyszer vadászaton; Lement a nap, s mindig jobban sötétedett, De útat, vagy csapást sehol nem lelhetett.

Bojtorjány ragadt rá, vadszőlő-indába Akadt minden lépten-nyomon meg a lába; Csipkefa karmolta össze képét, kezét, Az útban álló galy majd kiverte szemét.

Néha bozótba, vagy posványokba jutott, Keresztűl-vergődni rajtok alig tudott; S egyszer kicsinybe mult, - midőn éjszaka lett, - Hogy egy puszta farkas-verembe nem esett.

Hangos vadász-kürtjét fuvá mindenfelé, Hogy a nagy erdőség csak ugy rengett belé, De vissza semmi hang nem jött feleletűl... Uram teremtőm! szólt a király egyedűl...

Igy állt tünődve egy mély vízmosás fölött, S fülébe messziről gyereksirás ütött; Indúl a gyenge hang után lábújjhegyen; Hallgatva meg-megáll, megint tovább megyen.

Hát istentadta! egy kis csecsszopó leány Feküdt a bokorban, letéve mostohán; Kinyujtá kis kezét és sírt keservesen... - Megszánta, felvette a király kegyesen.

Jótétedért jót várj! mondják szóbeszédben, A király az ösvényt megtalálta szépen; S a népének igaz örömére, Éjfélre, fáradtán várába elére.

Minden országába irást eresztett ki A gyermek felől, de nem jött érte senki; Dajkát kerestetett tehát - Árvalánynak, Akit az udvarban csak ekkép hivának.

Királykisasszonyok már megnőttek szépen, A kis Árvalány is megnőtt azonképen; S ki rája tekintett, megállt szeme, szája. Álmélkodás nélkül nem nézhetvén rája.

Hetedhét országról csudájára jártak Sarkáig leomló hóselyem hajának; Sötét kökény szeme, karcsu volt termete; Nem hitték, hogy földi anyának gyermeke.

A két idősb király-kisasszony mérgesen Üldözte mindezért nagy irígységiben; Nem átallván szegény leánynak mondani: Nem illet a szép haj! talált, sehonnai!

De a legkisebbik nyájasan bánt vele, Kinél bánatjában vigasztalást lele; Reá a két nagyobb mindig árulkodott, S mellette mindig a jó kis leány fogott.

Történt, hogy a szomszéd királyfi fényesen, A várban egy napon lánytnézni megjelen; Mert az öreg király három lánya közűl, Egyet régen neki igére hitvesűl.

Az ünneplő ruhát vevén magokra föl: A lányokon gyémánt, arany, gyöngy tündököl; Fáradván a három lány szolgálatában, Ment Árvalány is, de csak festett ruhában.

A királyfi őket amint sorra nézte: Árvalány szépsége mindjárt megigézte; Szemét soká el nem tudta venni róla, Végtére az öreg királyhoz igy szóla:

- Kilenc erős ország hatalmas királya! Szép is, - tudom - jó is felséged leánya... De kihez szívemet szerelme ragadja, Feleségűl nékem csak Árvalányt adja!

Reszketett Árvalány, mint gyönge nyárlevél, Lesütötte szemét, fel is nézne, de fél: Kebelében a szív dobogott sebesen, Szemlélvén az ifjú király szerelmesen:

Gyönyörű vagy, mint a kertek tulipánja! Légy boldog is velem, szerelmem bálványa! Gyöngyökkel borítom szép haját fejednek, Királyi székemben bársonyra ültetlek!

És a legifjabbik a három lány közül, Szegény Árvaleány szerencséjén örül; De a két idősebb, rút irígység között, A szép menyasszonynak vesztére esküdött.

Felbútt a holdvilág, eljött az éjszak, De boldog Árvalány soká nem alhata... Midőn nyugalomnak adná végre magát: Két álnok teremtés lenyírta szép haját.

Álmában Árvalány igen boldog vala... De amint felkelt a jövő nap hajnala, Szegény! egy pillantást hogy a tükörbe vet: Elrémült magától... s a szíve megrepedt...

Édes vőlegénye jajgatva siratta Sirt ásván rozmarinbokornak alatta: Tulajdon kezével neki ágyat vete, - Ez a szép Árvalány gyászos története. -

Ezen nagyon örült a két gonosz leány, De meg is verte ám az Isten igazán: Megőszült mindenik kevés idő alatt, Nem kellett senkinek, vén lánynak ott maradt.

Szép Árvalány haját a várnak ablakán Kiszórván mérgesen a két irígy leány: Jött egy nyájas szellő, s egy szálig felszedé, És elrepűlt a lány temetője felé.

A sírnak halmára három szálat letett; Aztán amerre szállt, amerre lebegett, Szálonként hányta el völgyön, hegyen, mezőn Utjában mind csak ezt suttogva érthetőn:

- Kelj ki, kelj ki árvalányhaj! Föld, fogadd őt kebeledbe! Szállj le, szállj le, enyhe harmat! Süss ki, süss ki, nap sugára!

Nyargaló szél, fel ne gyomláld! Emlékére Árvalánynak: - Aki nyugszik sír ölében, Rozmarinnak árnyokában;

Kelj ki, kelj ki árvalányhaj! Szép Árvalány az esti Szellő szülötte volt; S kikölt az árvalányhaj,

Mint a szellőcske szólt; S azóta; hol tenyészik: A rét vidékinél, Lágyan ringatja anyja,

A csendes esti szél. Legények! a leányhoz Hogy hívek légyetek: Bús Árvalány hajából

Bokrétát kössetek! Azt szedjetek, leányok, Ti is völgyön, hegyen! Rút a leány, ha irígy;

Ő jó, szelíd legyen.