Volt egy falu hajdan a Duna mentében, Ma is megvan ugyan, pedig ott, hol régen; Mégis akkor épen a folyóra dőle; Most egy órányira van a Duna tőle.
Ásványnak híjják most, amint hítták hajdan, De akkor gazdag volt ezüstben, aranyban; Bár nem volt bányája, nem is szántott, vetett, Mégis a maradék örökölt eleget.
Hazudok! mert mégis volt egy kincsbányája, Volt egy szántófölde, kit a szélvész szánta; Tudnillik a Duna, melynek fövenyében Találta és mosta az aranyport bőven.
Innen származott a parti falu kincse, A kincsből származott gonoszsága szinte; Mert igazán mondják a példabeszédbe’: Mikép az erkölcsnek a pénz ellensége!
Telhetetlenség volt, azután fösvénység, Amely megragadta a falunak népét; Végre az aranypor nem volt neki elég, A máséra tette álnokúl a kezét.
Egy tág öböl volt a templom mellett épen, Biztos kikötőhely zivatarban, szélben; De szörnyü volt a sarc, mit a nép arra rótt, Ki ott hajójának kiütte a karót.
És amitől ugy fél s fázik más jó lélek: Ők mindig zivatart, szeles időt kértek; S valamely hajónak ha megszorúlt népe, A fele-teherért mentek segítségre.
Jó hajózók voltak, mint uszók s buvárok, De ez az ügyesség roszra szolgált nálok: Kirablák a hajót, s megfurkálván éjjel, Szegény csajkásokat benne sülyeszték el.
De eljött az idő. Egyszer nagy tűz támadt, És földig emésztett minden pajtát, házat; A gonosz lakókból nem egy odaégett, Kik szereztek élve sok jajt és inséget.
A szörnyü riadást a vén Duna látta; S örűlt, hogy jéggel volt borítva a háta, Hogy nem merhet vizet a rosz nép belőle, Amellyel a tűznek futását előzze.
De a nép felszedve kincsét, gazdagságát, A veszedelemből hirtelen odébb állt; S egy rövid esztendő alig mulott el még, Hogy kétszerte szebben felépült a helység.
A látogatásról, mely büntetett s inte, Meg is emlékezett a nép eleinte; De amint idővel a kárt kiheverte, Újolag elfajúlt s roszabb lett kétszerte.
Ekkor a vén Duna, mely boszúsan nézte: Mikép merűl több-több istentelenségbe, S hogy a gazdagsággal, melyet mos vizébűl, Inkább roszba sülyed, mint a jóban épűl:
Túlcsapott a parton, - fellázadt hulláma Elsöpörvén mindent, mi útjában álla: A gonosz helységben nem maradt kő kövön, Mindent elpusztítván a haragos özön.
De a nép felszedvén kincsét, gazdagságát, A veszedelemtől hirtelen odébb állt. S egy rövid esztendő alig mulott el még: Háromszorta szebben felépült a helység.
És ismét nem tanult, de maradt a régi, Hajdani bűneit ujakkal tetézi; Hasztalan a csapás! sebet nem ejt rajta, Hisz megmaradt a viz s neki kincset hajt a’!
Dicséri a Dunát hivalkodó szóban, Kire beszédében annyi boszantó van; Megharagszik végre a vén folyam s kapja: A régi százados árkot oda hagyja.
Szörnyü zuhogással rombol, tép a síkon, Hogy magának ottan más árkot hasítson: S addig fészkelődött izmos derekával, Míg kinyujtózhatott uj ágyában bátran.
S házaival nem rég mely partjára dőle: Egy órányira lett a rosz helység tőle; Mocsár s ingovány leve régi árka, Hogy Ásványról senki partjára ne járna.
De hogy ne is legyen, ami odacsalja: A fényes aranyport nem verte a partra, Hanem a fenekén eltemette mélyen; Azóta nem is lel senki a fövényben.
Ha nem szaporítják: a vagyon megcsappan, Ásványról is a kincs fogyott lassan-lassan; De a gonoszság is kevesbedék véle, A pénz elment - és az erkölcs visszatére!
Cookies on Poetry Cove