Hol a násznép, amely ma ötven éve Körülfogá az ifju mátkapárt? S hol a szív, mely vágyban dobogva, égve, Az esküszó- s a szent áldásra várt?
A vendégek lassan mind szétoszoltak, Nyugtatva rég a néma temetők... S megvan java a régi vonzalomnak Tinálatok, hűn aggott szeretők!
Még akkor a szív csak remélt, sovárgott, Sejdítve ment távol cél után, Fakadt a lomb, hozott az ág virágot S bár üde volt is az: - virág csupán!
Most a leélt, gazdag mult néz felétek, Remény, várás kétsége nincsen itt; - Omolhat a levél! ti már szedétek Ama termő fának gyümölcseit.
És mily nap ez! minden cseng és sugárzik, Örömit a perc ontja pazaron; Itt vannak a fiak, s itt unokáik, Öreg s ifjú; sok, ölben és karon;
S úgy, mint ki félig alva, félig ébren, Tudalma két világ között lebeg: Látjátok a boldogság szenderében Mindazt, mi történik körűletek!
És annyi szép emlék titkon előjön! Hogy sok felejtettről tanú legyen: Nem fekszik súly az eltöltött időkön, Nincs szemrehányás a nagy életen.
Oh, e csalárd vizen kik így hajóznak: A sors-kegyeltek száma oly kevés! Mig a nehéz út vége millióknak Nem partra-szállás: partra vettetés...
Itt ülnek ők, - a tél fehér havával, - Bizalmasan fogván egymás kezét, Alig szólnak - s egy-egy tekintet által Foly köztük a szives, titkos beszéd.
Kedvök dereng, borong... könnyen mosolygnak S elébb, mint a futó köd elrepűlt; - Szakadt felhők között bujkálva a nap: Egyszerre látni árnyat és derűt.
Oh ez a magasztos kép, ez ritka látvány!... Merengni rajta lelkünk úgy szeret: A homlok fenségén s szív tisztaságán: Előtünik a felsőbb eredet;
Érés, kedély: nyugodt, mély, tiszta tenger, Mely fölzavart, sekélyes volt elébb. - Az életben kétszer legjobb az ember: Midőn ide jön és innen kilép.
A kegyelet hű érzetével állva Körűletek, ti fáradt vándorok! Elménk e dús, e hosszu földi pálya Áldásain, küzdelmein forog.
S ha szívünk kész, hogy érzelmit kiöntse: Ajkaink az igaz szót keresik, Mert számos év, világi jó, szerencse Nektek kivánva: - visszásan esik.
És míg magunk felett mélyen sohajtunk, Állván az út s forgószél közepén: Rövid s minden, mit nektek mondhat ajkunk Az élet e szép, boldog ünnepén:
Rátok, kiket a zajgó élet árja El nem szakasztott, együtt ragadt, Egyszerre jőjön a vég, mely bezárja Szelíd álomra a szemhéjakat!
Cookies on Poetry Cove