ARANKA

Lágy szellőben habzik a rét, Gyors patak fut rajta végig, Mely üdítő hüs habokkal Önti el gyakran mellékit.

Nyilt virágtól, zsenge fűtől Van mosolygó ifju képe; Hangjában száz pitypalatynak Mintha szólna, mintha élne!

A táj fényes pillangói Szálldogálnak, nem pihennek, Mint mosolygó édes álma Boldogságnak, szerelemnek. -

Elvégzé a nap futását, Csendes alkonyszellő támad, Hosszu árnyék-óriások Futják be az esti tájat.

A rét szélén vándor áll meg, Szántóföldnek ért kalásza... Olyan fáradt! messziről jön, És szállást kér éjszakára.

S im a füvek összesúgnak: Csak miatta baj ne érne...! De egy kapzsi észrevevén: Összevissza gázol érte.

S a kalászt elútasítják: Kérjen szállást a rokonnál Itt a szomszéd búza-földön; - - S ő szegény, a parlagon hál.

Jött a rózsa másnap és mond: Ékes kert az én lakásom; Ah! de ott régóta sínlek: Itt remélem gyógyulásom!

Kedves a táj, tiszta a lég, A pacsirta ajka csattog; ‘ S ti rét kedves jó virági, Magatokhoz befogadtok!?

S rét virági összesúgtak: Mit? e rózsa ide készül? Hogy ne lásson senki minket Szemcsábitó kellemétül?

Mivé lesz a sárga pimpó? Szarkaláb és a demutka, Sárkereppel, lóherével: Mily mellőzött sorsra jutna!

És be nem fogadva őtet, Visszatért a sinlő rózsa, És a szellő nemsokára Bús halálhirt hoza róla.

Harmadnapra jött aranka; Nyomorultra nézni is kín! Ezer szálu vékony inda, - Tört, lombatlan és viaszszín.

Igy esengett, igy panaszlott, Érve a rét hancsikához: Nincs a földön maradásom, Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!

A szőlő s a kert vidékin Meg sem engednek fakadni! Ha a szántóföldre mégyek; Tüzzel, vassal irtanak ki!

Élek kinos bujdosásban...! Igy beszéle, felsohajtván: Csak szabadna meglapulnom Valahol a mesgye partján!

Összesúgtak fű s virágok: No lássátok... istenadta! Mily inséggel küzd az ember Gyülölségének miatta!

Ah, fogadjuk be magunkhoz...! Nem hasznos fű és nem is szép; - Megsajnáltunk jó növényke; Ne szorongj ott, jöszte errébb!

Maradj köztünk lakni! Itten Ösmeretlen a csoroszlya, Üldöző kéz nincs utánad Hogy indáid tépje, fossza.

Meghalunk bár, - rendre dőlünk, S zordon télnek zöldje nincsen: De az uj élet csirája Élve szunnyad gyökeinkben.

És helyet fogott aranka. Oldalán a vézna szálak: Mint megannyi éhes kigyók, Szerte-kusztak, szerte-másztak.

Mig a föld alatt azonkép Száz gyökérszál futva széjjel: A rétségnek más vidékin Bútt fel átkozott fejével.

S bármi érje a kaszálót, Megzabáljon, vagy kiégjen: Semmitől sincs veszedelme, Semmi sem fog e növényen.

Fű, virág mig hervadoznak: Ő gyarapszik, sarja búja; Ezt elnyomja a növésben, Azt helyéről is kitúrja.

Szük keblű volt, nem hozott irt A valódi szenvedésre; S érdemetlennel tevén jót: Nagy a rétnek bünhödése!

Mintha a tüz érte volna, Sárga folttal képe tarka; Hasznos fűveit gyököstül Irtogatja ott aranka.

Sárga színével világít A siralmas pusztuláshoz... Terjed, sarjad, foglal, akit Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.