Pajkos fiúk valának azok a Bocskay hajdúi! Nem igen szoktak, hacsak lehetett, Éhezni, szomjúzni.
Nem vizsgálták, hogy a tulokra Ki bélyegét sütték? Hátat vetvén eme mondásban: Törvényt ront a szükség!
És összesúgnak egy este: Ijesszünk rá Eperjesre! Sóvár felé van ménes, csorda; Szakadjunk titkon két csoportra.
Szeben felől mig egyik támad: A másik elhajt ménest, nyájat. Tetszett a terv, tetszett a préda, S még legjobban a vaskos tréfa.
Mi pedig, mig lesz valami, Forduljunk egyet a városban, Amig Lipót, András és Márton - Érdemes polgár mind a három -
Hadjuk zajára szét nem robban. Mert a csapszékben mulat mindenik: Együtt az idő jobban eltelik. Márton polgár kevés beszédű,
Ne is busúlj, hogy megszalasszon! Semmiben sincsen rövidsége, Van sok pénze s jó egészsége, S még ifju szép menyecske, mellé!
De az asszony Ugy tetszik, mintha nem szeretné! András szerszavas, felesége sincs, Összekap veled, csak ránézz, vagy ints;
Egy tücske van: - de több nem is kell! - Hogy tudnillik ő bátor ember! Voltak s minő kalandjai! Bele-untak már hallani,
És senki sincs Eperjesen, Ki e részben Tamás legyen; Csak egy ember! ki most is ott ül, Ki minden szóra, neszre szemfül;
S mig András szaval: hogy a havason Kilenc farkast vert egy bottal agyon! És dezentort fogott, Mint vándorló legény!
Hát mikor átment a Zajló Duna jegén! Fogadásból mint hált egy régi várban, Szembe nézve száz kisértettel bátran -:
Ott ül! - s elébb csak mosolyog, Mondván: ez még nem nagy dolog! Később rútúl kacagni kezd: »Sógor! ugy-e álmodta ezt...?!«
És aki ekkép lábatlankodik: Ki volna más? Lipót, a harmadik: Nagy táncingerlő, bár máskép kicsiny; Minden lépése, szava: tréfa, csíny.
Áprilist járat, pénzt ásat veled, A lutrin ternót, quinternót nyeret; Talál mindenkit gyenge oldalán, De nem sebez, csak csíp mint a csalán;
Sokon átment, mégis mint a gyerek, Az élettel csak játszik, enyeleg. Ajkán a tréfa: aranyfüst, - s ha szólt, Bezománcozza a kemény valót.
Szereti őt egész világ, Csak András nem! oh mert hiszen, Szivén sebet gyakorta vág E szörnyű szóval: »nem hiszem!«
Ugy volt most is; - de hah! mi zúg...? A harangot félre-verik! Lótás-futás, rekedt zsivaj... Mi baj...? mi baj...?
A hajdú tört ránk, itt a had...! A polgárság fegyvert ragad Mind az utolsó emberig. S Lipót, András fülébe súg
Az udvaron: No most itt a jó alkalom...! Elmult éjfél, mikor eldőlt A csata a kapuk előtt;
Gyalog voltak a jó polgárok: S lófélében van legtöbb károk! Csikó, tinó elballagott... S ez nem elég!
A veszteség: Hét sebesült, három halott! De ki az a bősz óriás, Ki ontva vért,
Boszút állt a bajtársakért? Két lábuért, négy lábuért... Ki egy véres hajdúfejet Lándsán lóbál a nép felett?
(Mert hozzák a harc hősét vállon, Hogy jobban lássák, jobban lásson,) Ez a félelmes óriás: András polgár! ki lenne más!
A fáklya-füstben, fáklya-fényben: Néz jobbra, balra nagy kevélyen... Dicsősége délpontra hágott! Fumigálja az egész világot;
De oh...! A földön minden oly mulandó! Az éljenek közűl ki-rí Egy gúnyos mély hang: le vele!
Ki az...? mi az...? Hah, mily botrány...! S Lipót igy szól mosolyogván: Ez a Márton polgár feje!
Lát... feldühül a nép, s gyilkost rival, - Hősünk fehér lesz, olyan mint a fal... S hogy a megholtnak felesége Kap átkozódva üstökébe:
A földről nyög fel már a bajnok... Jaj, irgalom! mindent kivallok...! De a tömeg már cepeli... S roszúl lesz a nyakabeli,
Ha néhány szavahihető Módos polgár nem áll elő. Csend lesz és a tanuk beszélnek: Csak hagyjatok békét szegénynek!
Mártont a hajdúk ejtették el Lelkét karunk közt adta ki; Meghidegülve hagytuk hátra, S hogy visszatértünk, akkorára
Fejét leszelte valaki... S hogy András volt: a fő elég jel...! A megbukott hős nyomorultan Bókol fejével: ugy van, ugy van...!
És e sajátságos történeten, Soká nevettek még Eperjesen; De András végkép elvonult. Nem járt csak a szomszédba,
Szegény Márton bus özvegyét Vigasztalgatni néha; S szólt: - Bánatát enyhítni vágyván, - Szép halni a becsűlet ágyán!
,Elő se hozza! - mond az asszony, Mintha most is előttem állna: Az a véres fő, az a dárda... Hogy ereimben vért fagyasszon!
S mindig ugy tetszik: szomszéd ölte meg Szegény jó Mártonom... S ezt a fátyolt ön miatt hordozom...! - Arcán bus köny pereg.
Aztán reá-veti Könytől fényes szemét S András lelkéig jár Köny, pillantás, beszéd.
A vádló lelkiösmeret, Meg az is: hogy talán szeret! Azok a gömbölyű karok... Szeme, mely sír és mosolyog;
Karcsu termet, lágy szőke haj. Hókeblén a fekete csipke: Hej nagy gyönyör, de hej nagy baj... - És Andrást mindez lépre vitte.
Amint a násznak híre fut: Több víz Lipót malmára nem kell! Mihelyt előtalálta: Rákiáltott, no bátya,
Most már hiszem, hogy bátor ember!
Cookies on Poetry Cove