Gályára ül, Nápolyba száll Károly király hiv özvegye; ‘András herceg, kedves fiam! Gyere haza, gyere!
Idegen föld, idegen szív... Fejed nincs hol lehajtanod! Vagy már meghült hozzánk való Te jó indúlatod?!’
András készül, - Johanna mond: »Királyasszony, néném, anyám! Ne miveld ezt... holtig való Busúlást hozna rám!
S te...? elhagynád, ki ugy szeret...?!« - Zokogásban vész el szava, - András is szól: »Kedves szülém, Nem megyek én haza!«
Gályára ül, honába tér Károly király bús özvegye. »András herceg, kedves uram, Gyer’ vadászni, gyere!«
Száguld a mén, dobog a föld, - A vad sürűn reppen, riad; S hull: fegyver és sólyommadár - Ez élő nyil miatt.
De a herceg legkedvesebb Solymára mily romlás jöve? Nem hat reá szép szó, harag S a préda ösztöne.
Ételt utál, vadat kerűl, Csüggedt, konok mind estvelig, Midőn Aversa a vadász- Csapattal megtelik.
Zajos, hosszú a vacsora, Későre mén a lefeket; Midőn András elszenderűl: Éjfél körűl lehet.
- Már látja a nap képeit... De felrezzen: »mi zaj van ott...?« - (Künn, a sólyom vijjog, - s veri Vadúl az ablakot.)
»Nincs semmi zaj, csak álmodol... Aludj, aludj én hercegem!« S András arcán lágy női ujj Futos gyöngédeden.
Érez gonoszt, jósol veszélyt, Másodszor már a hű madár; Harmadszor is jelt ad, - de azt András nem hallja már.
Lassan nyilik závár, kilincs, Világ gyúlad, meg ellobog... Jobbra, balra oldalganak A latrok, gyilkosok.
Ha ezt tudnád, szegény anya! Megölni még nem volt elég: Lator kezek ruhátlanul Az útra kiveték...
S neje tovább alszik. Sólyma Viraszt András teteminél; Eldöglik a madár, - a nő Késő vénségig él!
Cookies on Poetry Cove