Három hosszu éve, amikor láttalak Árnyéktalan puszták, lágyan rengő tavak Szabad, szép vidéke! Csak képzelődés rajzolgatta képed
Múló vonásokkal, lelkemnek elébe! Erdős, halmos helyen van az én lakásom; Hanem hisz a sorsot én azért is áldom! Mert akinek nem ád
Néhány barázdát s egy viskót sem kegyelme: Jó annak, ha bárhol meghuzhatja magát. Sok érdek köt engem a halmos vidékhez, Tőle megválásom búval menne véghez;
S lakom tán a sírig: Mégis, mint a fenyő a homokos pusztán, Lelkem nem szokik meg e tájon, csak sínlik. Hajló bokor-ágon madarak szólanak,
Lombok árnyékában a csacsogó patak Bujkálva veszt útat; Mégis szebb az, ha a rónák s tavak felett Átvonuló daru egyet-egyet krú-gat!
Habzó fűbe fekszem: - a bérc gyöngyvirága Illatos ajkával hajlik az orcámra; S a hűs berki árnyon: Álmomban a sások liljomát szaggatom...
S a fehérlő tavak tükrén csónakázom. Három nagy év után itt vagyok, itt vagyok...! Vigan legel szemem és lelkem rajtatok, Régi ismerősök!
Édes emlékezet, - mint méz a virágból, - Lesz azon órákból, melyeket itt töltök. Régi ismerősim: a nyilt szabad róna, És a zúgó nádas, mintha erdő volna;
A tavak és lápok... Hol sárga liljomok, fejér nimfák nyilnak, S a vadmadár fürdik, sir, kerepel, hápog. A szél is az, eme láthatlan szilaj mén,
A térség abroncsán amely vágtatva mén; S felporzik utána Hosszu vonalban a halvány meleg homok, Melyet futtában a légbe rugdos lába.
Itt legelő gulya és szétszórt karámok, Miket a délibáb derékon át-vágott; Ott nem messze tőlök: A héja árnyékát üző komondorok;
A nyargaló csikós, mind jó ismerősök! Ez a bokor liljom! mintha csak az volna, Mely három év előtt! Folyvást nyit azóta Karcsu szép virága?
Ah nem! az elhervadt; ráösmerni mégis, Mint édes anyjáról az ifjú leányra. Bejárom a rónát, a tavak vidékét; S mintha én is harmat- és mézporral élnék:
Hiven sorra nézem A mező virágit, szorgalmas még gyanánt, S otthon érzem magam a kedves vidéken. De ködlik lelkemen mégis titkos bánat,
Melyből majd fekete, nehéz felleg támad: S elborúl előttem A szép vidék, mint egy fátyolos hölgy arca, S utána elborúl kedélyem sötéten.
Hej ezelőtt! mint a virágot a lepkék, Képzeletem tarka szárnyakkal ellepték A ragyogó képek; Keresnem kellett a bánatos borongást,
A fényhez enyhitő, jóleső setétnek. Sárga hinárvirág volt akkor bánatom, Mely felűl hintázik s alig áll a habon, S a pillanat búja
Hajszál gyökerével fogódzott szivemre, És nem szakadt belé, hogy kihajtson újra. Most a bánat keblem mélyében örvényzik, Nyugalmát elűzi, s felrázza fenékig.
A táj elsötétül... Hasztalan keresek egy mosolygó képet, Az éjszín árnyakhoz felderitő fényűl. A nyugvó nap máskor rózsaszin világa,
Mintha vért hintene a sík láthatárra; A megmerűlt csónak, A sás eltört kardja, s széthullott buzogány... Lelkemhez fájdalmas hasonlatban szólnak.
Elhagynak a régi nyájas gondolatok, Hánykódó elmémben bús képet forgatok; S mint a néma bálvány, A melynek keblében nincs élet s verő szív:
Mozdulatlan állok a puszták határán. És mig igy merengek a bús gondolatban: Mellettem a pásztor jó estét mond halkan, Hisz a nap leszálla...
Jó földimnek arcán bus felleg vonúl át, Bánat, vagy fekete hajfürtének árnya...? Este van, - a tárgyak képe lassan-lassan Eltorzul, elvész a késő alkonyatban.
A zsibongó élet, Mint távozó galamb szárnya suhogása, Csendesül... csendesül... majd álomba mélyed. Ah én is álmodom! de álmam oly nehéz,
Mert sejtő lelkem a távol jövőbe néz; Képedet, oh puszta! Ősi szépségéből, vadköltészetéből Látom kivetkezve, látom ott kifosztva,
Hol most a nyeritő szilaj csikó vágtat, S uszkálni látszik a rengő délibábnak Fehérlő vizében: Elhallgat, kialszik az éjek varázsa,
A furulyaszó, a pásztortűz végképen. És lelkem elborul, - s gyötrő bánatában, Számomra csupán e bus vigasztalás van: Hogy addig nem élek;
Sok bubánat miatt megrongált sátorát Levetközi addig a megfáradt lélek!
Cookies on Poetry Cove