ADÓS, FIZESS!

A dülőben és a mezőn A magvető jár csüggedőn, Oda amit vetett, kapált; Elverte a jég a határt!

Munka olcsó, kenyér drága, Nagy a szegény szorultsága! Magának sincs, ki adna tán, Zörget gazdag s pap ajtaján

Dologra, újra venne fel, Kevés, ki most megemberel Gyámoltalant, szegénykedőt... Okúl vetvén a szűk időt.

De a szomszéd mégis csak ad, S bár egy után négy a kamat: Valamicskét könnyít fején Ez a gyilkos jótétemény.

Hanem, már nem birván sehogy, Terhével a szegény lerogy! Ágyba esik, halálra vál... Ejh, milyen jó az a halál!

Mely nehezűl az emberen: Gondot, tehert az elveszen. De inkább élj kelletlenűl, Mint állják kórágyad körűl

Bús özvegyed, sok magzatod, Akikre a nyomort hagyod! Szegény beteg, beh érzi ezt...! S ímé, hogy napja szállni kezd:

- Dele sem volt nagyon kies, - Jön a szomszéd: adós, fizess! Fizet is ő, - de nem neki, - Halál zsoldját lefizeti!

Elment a holt, gondot nem oszt, Eddig csak megvoltak, de most...! Támasz nélkűl bedől a ház; Inség, bánat kit elgyaláz:

Az özvegy kis cselédivel Busong, jajong, mást sem mivel. Orcája még könytől vizes, S jön a szomszéd: adós, fizess!

Fizetne is, de hol vegye!? Gyász élténél nincs egyebe, - Rúdon a holt avultja lóg, Megették a sajnálkozók

Mi még maradt, a kenyeret, - Ahol nincs, ott Isten vehet! Adósa bár távol lakik: A jó szomszéd nem nyughatik,

S midőn mindent az éj övez Mint egy setét, hideg burok: A sírhoz megy s bottal veri Végig... végig... csak úgy pufog...

Orcája már szintén tüzes, Hogy üt s beszél: adós, fizess! Bolond vagy, jó ember, hiszen Vagyont a sírba ki viszen?

Nagy lecke szól arról nekünk: Kincsünk gyakran a sírba’ van; Hanem az nem ezüst, arany! És folyvást döng a sírhalom:

,No csak fizess, mert nem hagyom! Cselédem lesz az özvegyed, Kiveszem a gyermekeden, Kit mindennap megcsókolál:

Én mindennap ütöm, verem! Bizony, - pénzem ha odavész, - Az ebnek is jobb sorsa lész!’ Megmozdúl az atyai sziv,

Felmelegűl mely volt hideg; Ah, a sziv lenn is fáj, repes Sorsán kedves övéinek! Megnyílik a csukott ajak,

S szavai felhallatszanak: »Jól van,...! ha már nem várhatod Az Istentől a fizetést, A határnál a fűz tövén

Nagy kincset rejt a sík fövény, Hanem ezt jól elmédbe vésd: Csak annyit végy, mennyit adál, - Nehogy aztán megkeserűld...!«

Hall a szomszéd, s nem vár sokat, Kit a kincs-vágy űz, csalogat, Mint a szag a saskeselyűt. A fa körűl sivár homok,

Hol egykét szál fű nyomorog, Zöld pázsitnak nincs televény... És a szomszéd ás hevenyén, S midőn nem is gondolta még:

Kibukkan a nagy érc fazék. Rég állhat ott, felette át- Nőttek a fa gyökerei; Midőn a szél a fűzre csap,

S kezd a levél s galy rengeni: Olyan, minő egy vén fukar, A kinccsel tölt edény felett, Mit szétterpedt ujjaival

Reszketve tart, s tiltón befed. Az ember kész elvinni mind, De bántják a holt szavai; És felsóhajt nagy keserűn:

,No már ezt is megtiltani! Hejh, a kedves szomszéd uram Rosz ember volt, rosz csakugyan!’ Kiveszi hát mi az övé,

S földet tipor az üst fölé. Van pénze már, de nyugta nincs, A kincsre súg mindig füle; Hogy akkor el nem hozta mind...

Mikép is volt olyan hüle?! Magára vet, később pedig Ösvényt tapos, közeledik: ,Egy tű nem sok, s ha tán hamis

Uton szerzéd, nagy bűn az is! De ha azt elhozom, mit árt? Miatta nem vall senki kárt! Sőt tőlem ép az lenne bűn:

Ha ott hagynám nagy együgyűn. Itt jót tehet, ott veszte lész, Megeszi a föld, a penész; Hiába is beszél a holt,

Mert elhozom, - s kivált ha sok: - Az özvegynek s árváinak Valamicskét majd juttatok!’ S a jó szomszéd felgazdagul,

Gulya telik tulkaibul; Nyáján selyem gyapjú terem; Bőven megyen vermébe szem. S amely el nem fogyott taval:

Megrokkan sok hosszú kazal! Pásztor, cseléd egész sereg, Kik mind őtőle függenek. Egyszer megindul a csapás,

Csür és asztag földig leég; Üszögöt kap a búzafő, A rét kisül - s még nem elég! Rakásra hull ménes, gulya,

Selyemnyájnak nem kell akol; Azután a sürű halál Szolgát, munkást megharmadol: S mikor már elvész annyija:

A gazda is halál-fia! Most látja: a kincs mit hozott? Most érti: mit tett a beszéd? És sok jóval halmozza el

Rögtön a holt bús özvegyét; De, - bár kapkod mindenfelé, Hogy életét megváltaná: - Az ő állát is felkötik,

S lefektetik a föld alá. S hozzá, az első éjszakán, Általszól a sír közfalán, Kinek lakás már rég e hely:

»Mondtam, szomszéd! nem hitted el!«