A déli tengerpart fuvalmas Szelíd tájékirúl, Hol kék a menny s a föld örökké Tavasz-színben virúl:
Két tündér vándorolt nyugotnak, Mind-kettő szép, deli; Örömtől zengenek nyomukban A lég ösvényei.
Hang volt az egyik és utána Ki könnyen lengve szállt: Szép anyja Visszhangnak nevezte Az ifjú szép leányt.
A lányka, anyja képe mása, Járása és szava, Egészen az volt, - tán ha gyengébb És halványabb vala.
Utánok, hortyogó lován, a Vihar közelgetett; A mén sötét, lengő serénye Borítván a leget;
Hogy a szülőtől elragadná A kedves magzatot: Földön és tengeren keresztűl Utánok vágtatott.
Közel hallatszott már zugása, Bár amelyet vere, Feltűnni tisztán nem hagyá még A pornak fellege.
A két vándor, hogy el ne vesszen, - A vész rohan vadúl, - Mély, bérci barlang rejtekében Hallgatva meglapúl.
A vész előtör vad haraggal; - A bérci büszke cser Megroppan, - a sugár fenyőszál Szilánkokban hever.
Kuszált a rét, ki van sodorva Medréből a folyam; Rom és inség marad nyomában, Amerre elrohan.
S midőn jól elhaladt, csupán a vad Zugása hallaték: Kijött a hang, de gyermekét a Barlangba hagyta még.
Készíte néki lágy mohágyat, És arra fekteté; Maga megnézni a dühös vészt, Elsuhant kifelé.
De szólt még a barlangnyilásnál: ‘Leánykám, itt maradj! Szavamra majd midőn kiáltok, Rögtön viszhangot adj;
És tudd, ha nem hallasz kiáltást, Hogy veszve már anyád; És én tudom, hogy veszve vagy, ha Választ ajkad nem ád!’
Elszállt a hang és öszvejárta A bércet és mezőt; S látván, hogy a vész messzeföldnek Vidékin jár, üvölt:
Kiáltott - és saját szavánál Nem hallott egyebet; Ismét, meg ismét... s hangosabban, De semmi felelet...!
‘Ah gyermekem, kedves leányom! Miért hallgat szavad? Meglesve a vész, rejtekedből Kicsalt és elragadt!
Ah mért éljek nélküled én is...!’ Ím, visszatér a vész: Szólt, s a vihar karjába futva, Zokogva elenyész.
Viszhang, a barlang rejtekében Ülvén addig magán, Édesded, mély álom nyomá el A szirt mohpamlagán.
De rögtön felrezzent ijedve... És hosszan hallgata, Mi volt ez? álmodott csupán? vagy Hangnak zengő szava...?
De nem hallott mást a viharnál, Amint zuhogva ment; Az is lassan elhalva, - végre Lőn szerte néma csend.
»Oh szólj anyám? e bús üregben Ne hagyd el gyermeked; Hagyj veszni véled a viharban...« De hang nem érkezett.
S a tündérhölgy bús rejtekéből Nem mer kiszállani; Ott ül maig, - és várva anyját, Nincsenek álmai.
S nehogy bus ajka válaszolni Hangnak feledjen el: Minden kiáltás szózatára Gyöngéden megfelel.
Cookies on Poetry Cove