A megifjult földnek határán, A tündér, virági közt járván, Derült esthajnal halk csendében Kikérdezte őket gyengéden:
Mondjátok el kedves virágok Mosolygó menny kegyelme rátok! Kinek mi fáj? szivén mi gond van? Ki mért eped csendes titokban?
Panaszkodjál, kérj, gyönge népem: Öröm lesz meghallgatni nékem! Szálas vetés alján kinyulva, Alélt növény feküdt az utba;
Erőt vőn rajt a fájdalom már... S imigy szólott a vadfolyondár: Oh jó tündér vedd el szivemről Vedd el gyötrő fájdalmimat!
Melyek kinoznak a kegyetlen, Hütlen buzavirág miatt. Szeretjük egymást, - s ő imigy szólt: Mily szép az élet, édesem!
Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt Mosolygó nyári reggelen! Bejártuk aztán a vidéket; Megnéztük a fénylő tavat;
Közel lakó barátainknak Jó reggelt mondva az alatt. Itt, nyájasan beszédbe állt a Barátságos komló velünk;
Örültünk, hogy sok jó virággal Mulathatunk, cseveghetünk. Amott, a parlagrózsa hítt be, Hogy lássuk szive örömét:
Kinek az éjjel egy mosolygó Piros kis lánya születék. És hazatérve monda társam: Az idő olyan kellemes,
Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán, Ha hallod, hogy szabad: keress! Én hunytam; ő bujt, én kerestem, S ő, azt a csalfa kék fejét
Fel-felüté, meg visszahuzta; Csalogatván hátrább, elébb. Én kergetem lélekszakadva, S amint megfogni akarom:
Helyette rút, szurós kalászfőt Szorít keblemhez két karom... Elfáradtam... nagy lőn a hőség... S elvesztve már minden nyomot:
Alig hunyám könyűs szemem be, Az álom mélyen elnyomott. Kegyes tündér! most ébredek fel, Midőn a nap régen lement,
Haza indulnék,... oly setét van... S hol lelem fel a hütelent!? Vigasztalódjál szép leánykám! A tündér igy nyugtatta őt;
S gyöngéden két karjába tette A pajkoskodó szeretőt. Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve, Álmadban ugy, mint éberen!
Meglásd: nem hoz több bút fejedre, S hozzád sohsem lesz hűtelen! A tündérhölgy tovább lebegvén A harmatos mezőn: felé
Bus panaszát, a sárga képü Pitypang imígyen emelé: Nem itt születtem, messze földről Szakadtam, árva én, ide:
Testvéreim, tul a setétlő... Bércen lakoznak, messzire! Itt is jár szellő s harmat, a menny Itt is fénnyel mosolyg reám;
De én mégis csak visszavágyom, Mert mégis szebb az én hazám! Ott a kies rét a patakkal, Amely vizével itatott;
Ott vannak őseim, barátim, Ott láttam én meg a napot... Kegyes tündér! honvágy öl engem, S megőszül bús fejem hamar...
Bárcsak feltépne s messzedobna Egy szánakozó zivatar; De én tudom: hogy itt halok meg! Ah, bár csak édes magzatim
Repűlhetnének őseikhez, A kedvező szél szárnyain! Leányom! a tündér viszonza, Miért e bánat, e panasz?
E föld oly kedves lesz idővel, Amilyen kedves volt amaz. Te itt maradsz, - de magzatidban Legyen meg vágyad, örömed:
Szárnyat tüzök rájok, - s honodba Őket mind visszaküldheted! Mint annyi apró lég-hajósok Az ég csendes szellőiben,
Őseidhez átevezhetnek A messze kéklő bérceken. A tündér nyugtató szaván, a Pitypang vigasztalódva van;
Midőn a vadszegfű sohajt fel Az út mellől fájdalmasan: Bánatba van fejem borulva! Halld jó tündér! történetem:
Te színes, illatos virágot Adál kegyelmesen nekem. Boldog valék! uj, uj kecsekkel Ruházott a jó kikelet,
Gyöngéd szellő, nyájas pillangó Csókolta arcom s keblemet. Kóró vagyok most, -! szánni tud csak, Ki bús beteg képemre néz...
Jó tündér, vedd el rólam a kint! Mely gyász éltemnek oly nehéz! A hangya erre járva egyszer, Kiváncsian tekintve rám,
Dicsérgeté karcsú növésem, Pirosló ajkam, zöld ruhám. Én csak hallgattam és nevettem Ezt a bohó kis állatot:
Ki engem ilyetén beszéddel Mindennap meglátogatott. De jötte sűrübb és beszéde Merészebb lett szemlátomást;
Mig hévvel tartott lábaimnál Hosszú szerelmi vallomást. Oh szép virág! hajolj le hozzám, Engedd csókolni kebledet!
Szeress...! légy boldog is, ha szép vagy... Boldogtalan, ki nem szeret! Fenyegetőzni kezde aztán, - Folytatta a hervadt virág, -
Hogy megrohan, ha eltaszítom, S gyökerestűl kidönt; kirág. És végre mit mivel! Dühében Felfut karcsú derekamon...
Ah, ki tudná hiven leirni Félelmem és irtózatom...!? Éles körmét keblembe vágta S csókjával, tiszta ajkamat
Illette búján, a kegyetlen, Gyönyörrel nézve kínomat. - Egyszer, pusztító bánatomnak Okát kérdé a hangyales;
- Kicsiny állat, mely a fövenyben Lakik s élelmet ott keres. - S kihallgatván a jó bogárka Vigasztalólag így felelt:
Szegény virág, csak légy nyugodtan; És bízd reám a szemtelent! Aztán az úton, merre hozzám A rút, félelmes hangya járt:
Egész éjjel dolgozni hallám A jóindúlatú bogárt. Lest ásott, - mely mint a folyondár Tölcsére olyatén vala;
Szabályosan szaladva össze A mély fenékig oldala. Alján elrejtezett az állat, Véknyan fedő fövény alatt, -
S jövén a hangya: a veremnek Egyenesen neki szaladt. Ahol meggördülvén alatta Az ingatag homok-szemek:
Ő, a veszélyt hozó mélységbe Hanyatt-homlok lehempereg. Ott, mint a tigris, rárohanván A hangyales megölte őt. -
Én ujjá lettem...! dult virágom Elhullott és szebben kinőtt. Boldog valék...! elhozta ismét A pillangót uj kellemem;
A gyöngéd szellő nyájasabban Ringatta karjain fejem. De ah! rövid volt boldogságom, A nyugtalanság visszatért;
Mely ismét elhervasztja, látom, Megifjult éltem kellemét. Az én oltalmazó bogárkám Hirtelen megszárnyasodott
És elrepült...! ah, most ki véd meg? Ha hangya jő, én meghalok! Vigasztalódjál, jó leányom! Felelt a tündérhölgy neki;
A rózsának kezem tövist ád, S téged nem tudna védeni? Én illatos, piros enyűvel Kenem be termeted, nyakad;
Ha ellenséged ujra jönne: E lépen ott vesz, ott ragad. A tündértől oltalmat aztán A bércek gyöngyvirága kért:
A rút ördögszekér esengett Régóta már szerelmemért. Mind hasztalan mondtam ki néki: Hogy én őt nem szerethetem;
Undorító édeskedéssel Keserité meg életem! Addig boszantott, hogy miatta Elhagytam a kies mezőt,
S lakást egy tószigetbe vettem, De éltem jobban ott se tölt. Mert üldözőm szünetlen ott állt, Velem szemközt a part felett;
Közel már nem férhetve hozzám: Bólingatott, integetett. Ez úgy boszantott...! s nyugtalanná Tevé egyhangú napjaim!
Gyakran álmodtam: hogy keresztűl Gázolt a tó hullámain. És a sziget ködös legében Halovány és beteg valék;
Kétségbe kellett volna esnem: Ha még, meg nem sajnál az ég; De üldözőm sárgulni kezdett, Beteg lőn s végre meghala.
S én visszatérvén a mezőre: Boldog levék mint valaha. Kiket oly rég láték, örömmel Köszöntém a virágokat...
De ah! borzasztót kelle érnem: Engem kisértet látogat... A holt ördögszekér, ha szél fú, Bősz tánccal ellenem rohan;
Száraz oldalbordája, csontja Csörög, csattog borzalmasan... Kegyelmes tündér! tőle ments meg! És mond a hölgy: megmentelek!
Hol ékesen váltják fel egymást Az enyhe völgy, a zöld hegyek: Az erdőségben lesz lakásod, Sürű bokor tövén, ahol
Zengő madárka rakja fészkét, S a kísértet nem kóborol. És a bércen, a bokrok alját Többé elhagyni nem lehet!
De illatoddal messze szállhatsz Betöltve földet és leget. Most a szelíd démutka szóla: Ah, én igen beteg vagyok!
Hol találok mély bánatomra Enyhítő írt, gyógybalzsamot? Hű kedvesem sirjába szálla, S én, mint az üldözött futok;
De égető gyötrelmeimtől Megmenekülni nem tudok. Gyötrelmedtől, szegény leányom! Hiába futsz, bércen, mezőn:
Még jobb, ha tárgyához közel vagy... Menj -! s lakozzál a temetőn! A tündér szóla gyöngéd ajkkal, - Azonban meghasadt a hajnal,
S ő eltünék a lanyha szellőn: De minden, amint mondta, meglőn: Kedvesét a folyóka karja Reá-folyván ölelve tartja;
S örömmel elmondhatja róla: Hogy hűtelen nem volt azóta. A pitypang boldog, - szállva messze Léghajózó magzatja ezre.
Az enyves vadszegfűt a hangya Kerűli, nem hogy megrohanja. A bérci gyöngyvirág nem retteg Jöttén zörgő kisérteteknek.
Démutka nem fut, benne mely ég: Fájdalmától hogy megmenekjék; Közel van inkább egyre hozzá: A temetőkertben lakozván.
Cookies on Poetry Cove