Az apa fiához imígyen beszéle, Egy erszény pénzt adván ennek a kezébe - A huszadik évet, fiam, ma betöltöd! Illő lesz, hogy váltsd fel azt, ki vén s törődött.
De annak az eszén nem sok ember indúl, Aki falujának határán se ment túl; Eredj a világba! láss, hallj és tapasztalj! Keresd: hol mi jó van, tapogasd: mi a baj?
A fiú megszokván, hogy nem ő határoz: Elment s nagy sokára tért vissza a házhoz, Hol a fáradságtól magát kinyugodván, Igy szólt apja hozzá: ,Nos, hát édes szolgám!
Mire a jó Istent éjjel nappal kértem, Im visszavezérelt kivánt egészségben! Hadd halljam hát, hogy mit láttál a világban...?’ »Biz én édes apám, ott sok mindent láttam.
Hegyet, síkot s folyót, mely nagy habbal omlott, Fényes, büszke várost, épületet s tornyot; Annyi nép- s vidéknek erkölcsét, szokását, - De három községnek mégse láttam mását!
Ezek közt legelső volt Imádságfalva; Csudáltam, mért van ott minden úgy kihalva... Mig másutt sürögve, zajjal, seregestűl, A nép munkálkodni hazulról kipezsdűl.
Itt a dolgozásról végképen lemondtak, Szólván: semmi haszna földi szorgalomnak! Gondolunk s nézünk az égi madarakra: Mily szépen megélnek, nem vetve s aratva!
Ugy cselekszünk, mint a parancsolat szól: Mért szorgoskodnátok a holnapi napról?! A zsidók is nyertek mannát, el se vesztek... - S várnak a próféta hollójára veszteg.
Olvassák az írást, néznek a betűre, Ebbe vannak némán s mélyen elmerűlve; Avvagy áhitattal meghajolva földig, A napot s az éjet imádsággal töltik.
Majd e jámbor hívek közűl elsietvén, Más helységbe értem még azon nap estvén; Munkásnak nevezték, - nem hívhatni jobban, Mert nincsen hiány ott munkában, dologban.
Versenyez kicsiny, nagy, - fejök szinte szédűl; - Csak panasz, sovárgás hallik a beszédbűl; Az idő beh nyargal...! a nap egy arasznyi...! Ennyi, annyi munkát kell holnapra hagyni!
Monda egyszer, aki vala legsovárabb: Mily idő-vesztés e sok ünnep, vasárnap! Még ez okra lészünk éhezők és pőrék... Hátha eltörölnők! - és el is törőlték.
Csukva áll a templom, berozsdált a zára, Egy lélek se vágy az igének szavára; Néha meg-megkondúl a harang magától... S csaknem megijednek szokatlan szavától.
Iskolába menni, adni nem szeretnek... Sok dolga s haszna van a kicsiny kezeknek! Munka náluk a fő s minden; - és valóban Szinte úsznak a kincs- és más földi jóban.
Hogy a harmadiknak utcájára léptem, Görnyedő vén ember jőve szembe vélem; Csudálkozva láttam, hogy folyvást süvegel... Oh édes agg apám, mi dolog?... tegye fel!
Unszoltam sokáig, kértem is: hiába! Később jöttem aztán mindennek nyomában; Uj szokást követnek: itten aki vén lesz, Semmi jussa többé a becsültetéshez.
Helye nincs a házban, kívül is elhálhat, Nem számára tesznek az asztalra tálat. Várjon sort, - az ifjú települve mellé: Emennek jár a hús, - amannak jut a lé.
Ifjak látnak törvényt, ezek ott a bírák, Kik a büntetést a vétkezőkre irják; S minden ügy kezökben gyorsan folyva dől el, Mig nagy lassúság jár a hajlott idővel.
Nem uralkodhatik ifjon kívül más ott, Vén embertől soha nem kérnek tanácsot; És ha Újmezőn a dolgokat tekintem: Apám, mondhatom, hogy jól megy ottan minden!«
Az öreg figyelve hallgatott minden szót, És se jót, se roszat a beszédre nem szólt; Hanem később, midőn már évek folyának, Felhozá a három községet fiának:
,Bizony én szivemnek teljesítnéd vágyát: Ha ama helyeket még egyszer bejárnád, Azért is, mert akkor valamit feledtél! Megtudod majd, hogy mit? - azon embereknél.’
A fiu, mivel szent volt e vágy előtte, Gyorsan elment s megjött, - nem sok időt tölte; ,Hát a három község? szólj csak, alig várom...’ »Biz, apám, elpusztult végkép mind a három!
Népe meghasonlék, kiholt, szerteszéledt... Elsöpré valamely rettentő itélet; Szén, kő és tapasz van helyén a bozótban, - El se hozhatám igy, amért küldve voltam!«
,El, elhoztad, kincset hoztál, ime lássad Az a bölcseség, mit a tapasztalás ad! Jaj a népnek, melyben utolsók a vének, S gyermekek állnak fel birónak, vezérnek!
Szorgalom s imádság külön-külön meddő, S boldogságot, áldást hoz együtt a kettő; Ezen függjön mindig az ember figyelme: Tisztes munka, jó rend s az Úrnak félelme!’
Cookies on Poetry Cove