Ha csendes a világ: fejem hol nyugtatom? Mikor kél, merre tör zugó fuvallatom? Időmet, útamat nem tudja senki sem... Hanem váratlanúl, midőn felriadok:
Ki nem fárasztanak bércek, sivatagok, S szárnyam a gondolat rohamával viszen. Setétség fogja be jöttömre az eget, Viz áradással, hegy omlással fenyeget,
S reng a föld, mintha el-mulnia kellene. Mi bajod gyáva szív? Miért versz annyira? Miért ellenem a meddő átok s ima; Nem vagyok én a rom s kiirtás szelleme!
A kikelet, nyár s tél örök rendben jön el, Sugárt hint a nap, az anyaföld szűl, növel, Kutfejéről a gyors folyó alázajog; Havaznak a felhők, majd esőt ejtenek,
Forró lávát szórnak a tűzhányó hegyek, - Én is csak tisztemet végzem, mikép azok! Mért a sirám s panasz, egy-két zöld lomb miatt, Mivel romlása lőn s a fáról leszakadt,
Melyet véletlenül karom megragada? Én a száraz s korhadt galyat tépem, töröm, - Mely mint holt s éktelen tag állt a törzsökön, - Hogy dúsabb légyen a fának virúlata.
Oh, hogy nem értitek: jöttöm miért vagyon! Ha elhatalmazott már a szapora gyom, S a heverő földnek sok undok férge nő! Midőn, fenn a magas bérceknek tetején,
Nehéz köd és mérges párázat ül henyén, S völgyben, lapályokon a hőség rekkenő! Felfordult a tenger, ha kezem rácsapott, Örvényt örvény nyel el, hab tornyosít habot -
De megbüzhödéstől ment a roppant elem; És mig foly a vizen a háborús viszály, Hallgasd meg jól, amit kiált: reá ne szállj, Ha tán félsz, tán vagy a kormányra képtelen!
Az ember képzel és alkot, - fennállanak Az ívek, oszlopok, a bástyák és falak, S midőn megütközött müvében homlokom: Eltűnik pompa, fény - s arról, hogy ott valék,
Beszél idomtalan, uratlan omladék... Bölcs, ki sziklán épít, bolond, ki homokon! Hadd járjak széjjel én! tartván itéletet A bűnös álomban fekvő világ felett,
Melyet nem ébreszt más, csak a rátört veszély; De mig egész világ, rosz s gyáva megijed: Ösmerj fel engem, - és álld meg bátran helyed. Légy éber, hű s igaz, - légy férfiú, - s ne félj!
Cookies on Poetry Cove