Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön, Forduljunk itt egyet a temető-kertben! Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön! Amint mondja, - s benne volna szivesebben.
Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen, Jól esik arcára néznem s ősz fejére! Azt gondolom: maga ösmerteti velem Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze.
Ugy szeretek én a halálról beszélni, Kivált az olyannal, aki nem fél tőle; Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri, Ki szolgálatában örven évet tölte.
Bizony sok szép idő! már számát se tudja: Annyi idő alatt mennyi sírt megásott; A harangot húzni beh szomorún tudta, Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások.
Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől! Földbe’ van gyermeke, nője, unokája; Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől, Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja!
Mit az emlékezet állit e bús helyre: Kirothad a fejfa, írása elmállik; Lapos lesz a halom, felveri a perje, S az ember nem tudja végre, melyik másik?
De kelmed, a sírok élő vén fejfája, Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton; Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba, Reá igazítja: melyik halmon sírjon!
Minden fel van írva emlékezetében; Ugy-e szomorú volt a harang szólása, Mikor a »szép Julcsát« eltemették itten, Kinek szerelemből történt halomása?
Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott... Hát még hogy kimult a boldog »nagyasszony!« Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott, Egész falu népe kit ugy megsirasson!?
És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed! Most csak a tájat mutassa meg nékem, Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek, Hol itélet-napig nyugodjék békében.
Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének, És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel; Kedves éneke lesz a halotti ének, Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel.
A harang szólását ha hallhatná kelmed, Vén gondviselőjét hogy siratja! - s annak, Aki annyi fáradt vándort lefektetett: Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!
Cookies on Poetry Cove