Kalandos útad merre hordoz? Térj vissza a hármas halomhoz, Világnak vándora! Arcod látják, hogy elfeledjék...
Idegen vagy, legtöbb, ha vendég, Fordulj ott bárhova. Oh mennyi van, ki jönne... jönne!... Vágyódás közt omolva könyje:
Gyötrődik szertelen, S bús szíve csak remélve enyhűl... - Te elszakadsz e drága helytűl Önként, keservtelen!
A gyászt hivéd itthon feledni? Vagy jársz gyönyört, élvet keresni A földnek távolán? Ki sors-vésszel dacolni látszál:
Hited megtört? s mint gyenge nádszál Földig hajolsz talán? De, bár öröm- s fény-lakba nyithass: A más borától lészesz ittas...
A mámor oly rövid, Hogy bú s árny ismét rád omoljon! - Mi is felejtetné az otthon Fájdalmát, örömit!
S ha férfihoz, nagy veszteségben A bánat illő: - csüggedés nem, Mely kór gyanánt ragad: Reményed látva, lombot lásson
Bús, kétkedő a pusztaságon. - Ki nem vall: az tagad! Viraszd át a zordon, nagy éjet, Fogjon körül gonosz kisértet
És képtelen sötét; Hogy érezd a bűbájt egészen, Ha gyult szövétnekkel kezében, A hajnal kél föléd!
Vagy tán a mély s örök sebeknél, Ama csáb-utra tévelyedtél, Mely csillogó, - s rideg, Ki agyrémét követve jár ott,
Szolgálni a széles világot: Elvész övéinek. Csak Isten napja, mely derengve Süt milliók- s az egyetemre,
Osztván fényt, életet: Szivünk szűk körben égő fáklya, Hadd láttassék meg fénye, lángja, Min oltárunk felett!
Tedd bú s örömben, tedd alant, fent, Amit reád amaz örök, szent Kötelesség rova... És útad bármily mesze hordoz.
Térj vissza a hármas halomhoz, Világnak vándora!
Cookies on Poetry Cove