A VÁMOSUJFALUSI JEGYZŐ.

Hegyalja! megáldott az Isten jó borral, Amely vért és lelket pezsgő kedvre forral; Sáros utaidnak sincs a földön párja, Tengeren és itt az utast egy sors várja.

Érzi e két áldást, bő részt vett belőle Vámosujfalvának érdemes jegyzője; Ki nyakig sárosan s rózsás jó kedvében, Tokajból az őszi vásárról jön épen.

Előtte szomszédja, Kelemen tologat Két rosz sarlóhátu, meg nem verdett lovat; Fakó szekerében hogy nem nyí a kerék: Annak oka csak a hangfogó habarék.

A jegyző szívesen nézett Kelemenre, Várván: csak felveszi tán a szekerre. Szomszédjára szinte nézett a vén fukar, Gondolván: kéredzzék, ha felűlni akar.

S egyik sem szólván, a jegyző gyalog maradt; Rájok esteledett az idő az alatt, S keservesen érvén nagy későn Liszkára: Együvé kerűlt a két szomszéd hálásra.

De sok szót egymással itt sem váltogattak, Hja! mert egyik szegény, a másik meg gazdag! S a jegyzőt nem soká a száraz zsup-ágyon: Bortól, fáradságtól elnyomta az álom.

A fukar nem aludt pénzének miatta, Zsebében reszketve fogta, szorongatta. A jegyző álmában egyszer csak megszólal... S titkos nagy dolgokat beszél ki fen-szóval:

- Felséges asszonyom...! itt a bánya...! jáspis Istenem! bizony még ráakadhat más is! Tolcsva...! csak én tudom! ne Péter, száz arany...! Megjött már a levél, - beh nagy pecsétje van!

A fukar fejébe szeget ütött a szó: Tudta a jegyzőről, hogy nagy érckutató! Hátha bányát talált...!? s hogy felviradának: Hosszu nagy jó reggelt kivánt szomszédjának.

Csupa szivesség lőn, csupa jó akarat, Uti társa elé ételt, italt rakat, A kinálgatással majdhogy meg nem öli, S a hazavitelt is felajánlja neki. -

Nagyon csudálkozott a jegyző mindezen, Hogy lehet most ilyen a fukar Kelemen! Otthon meg igazán elállt szeme-szája, Amikor meghítta egy kis vacsorára.

Jó vacsora mellett a szegény és gazdag Közel tíz óráig vigan poharaztak; A Kelemen bora vénebb volt, mint maga, S drága jó ízén tul se színe, se szaga,

Az érdemes jegyző boldog életet él! Mindennapos vendég a vén Kelemennél; Sőt nem vendég többé, hanem házi barát, Iván mindennap a barátság poharát.

Ad a kedves szomszéd, ha megfogy buzája, Sőt kölcsön-pénzzel is még maga kinálja; Mindenre azt mondja: szivesen, szivesen! Ez aztán jó szomszéd, áldja meg az Isten!

S a jámbor jegyző már mindezt rendén látja De nem így van vele Péter, unokája; Ki sokat tünődik, de fejébe nem fér: Mit süt-főz nagyapja a vén Kelemennél?

Kapja magát, egyszer reájok les szépen Látja, hogy nagyapja van nagy jó kedvében; S a jóféle máslás felvágván a nyelvét: Össze-vissza beszél fehéret, feketét.

‘Szomszéd uram! bárcsak már megköszönhetném Nagy sok jó’karatját!’ - »Ejh! mondja a fösvény, Csekélység, csekélység, édes jó szomszédom!« ‘Node ne féljen, mert lesz nekem is módom...!’

»Lesz ám! - fogá fel a fukar a beszédet, Mert hisz a jáspis, meg a bánya mit vétett?« S e szóra megaludt a jó jegyző vére, Megmeredt, mint akit a szél fején ére.

»No, ne is tagadja, hiszen mindent tudok! Hanem hisz énnálam sírban van a titok.« De a szegény jegyző nem ejt szót, csak bámul, S borsónyi veríték szakad homlokárul.

Sok simogatásra, sok mézes beszédre, Nagyokat sohajtva magához tért végre, ‘Ejnye, ejnye! - monda fejét megcsóválva: - De ugyan hogy jutott a titok nyomára?’

Künn a pajkos Péter, belűl Kelemen volt: Ki szájából leste a jegyzőnek a szót; S ez, jó bor és cselnek csakugyan engedett, Imígy beszélvén el a titkos esetet.

‘Tolcsván, - de szomszéd, az Isten szent nevére, Még egy teremtésnek se szóljon felőle!’ »A légynek se szólok, haljak meg, ha mondom!« S a kincssovár fukar itt a rég várt ponton...

‘Tolcsván, a Gyapáros szőlőhegy keblében Hogy valami rejlik, gyanítottam régen; Harminc esztendeje, hogy lesem, kutatom, Most megadta Isten! örömmel mondhatom.

Szomszéd uram! az a Gyapáros kebele Drága jáspis-kővel van telisded tele; Bányát fedeztem fel! - s belőle legottan Három szép darabot mutatóul hoztam!’

»Hadd lássam! nála van? mutassa csak kérem!« ‘Édes szomszéd uram! Bécsben van már régen, Elküldtem, - levelet is írtam melléje, Felséges asszonyunk hogy maga szemlélje!

Felséges királyné! - írtam a levélben, - Köszörűltesse ki ezt a jáspist szépen, Illeni fog gombnak s jó lesz bizonyára A királyurfiak magyar dolmányára.

S hogy az apróbbakból készíteni lehet Sok szép furcsaságot, szelencét s egyebet; De még szobáit is kipallóztathatja, Igen alkalmas lesz e végre a nagyja.

Kértem, hogy rendeljen ide bányászokat, De hogy itt legyenek kevés idő alatt; Mert öreg vagyok, - s ha meg találok halni: Nem tudja a helyet senki megmutatni.

A jutalom mellett azt is kikértem még, Templomot épitnünk hogy megengedtessék; Szomszéd! lesz elég pénz! de Bandi is legyek, Hogyha meg nem veszem a tokaji hegyet.

Azt is odatettem: hogy két, avvagy három Hét alatt kegyelmes válaszát elvárom. Azóta Mária Terézia látja: Ferenczy János a jegyző, hű jobbágya.[32]

A fukar minden szót elnyelt - s mond ravaszan: »Bizony nagy szerencse, kedves szomszéd uram! Hanem én aggódom mégis kegyelmeden, Isten látja lelkem, mert igen szeretem!

Rosz világban élünk...! kincsel bírni nem jó, Most is itt jár Balta, az a hires rabló; Látja! háza hitvány, kutyája sincs, pedig Biz Isten pénzeért még meg is ölhetik!

Egyet mondanék én, kedves szomszéd uram! Én, mint egy királyt, ugy eltartom holtiglan, Tenyeremen hordom, házam legyen háza, - Ha... várandóságát reám átruházza!«

És itt elhallgatott, - azt jól is tette, mert Az elaludt jegyző egy kukkot sem felelt; S mert ha nagyapját még tovább is faggatja: Péter is reá ront, nagy lévén haragja.

»Semmi! gondolá, hisz máskor célom érem!« Míg Péter imígyen dult-fult nagy mérgében: Csak Balta volnék most! de hiszen így is jó... Majd rád-riasztok én, megverdett vén kopó!

Akkor járt pedig a hires rabló Balta, Aki csak a gazdag embert fosztogatta; Sőt sokan azt mondták, hogy azt sem ő teszi. - Ember vérét keze soh’sem ontotta ki.

Hír volt: hogy nejétől fogták katonának, Mikor együtt még csak két hétig valának; Azután elszökött s rabló lett; - kik látták, Igen szomorúnak mondák az orcáját.

Baltán forgott most a Péter gondolatja: Hogy képében a vén fukart megriasztja; Ugy is lett, - egy este neki öltözködék, S belép Kelemenhez, ki fenn gunnyaszta még.

Jó estét, vén nadály! dörgött rá keményen, Én Balta vagyok...! de most egy szó se légyen! Máskép a tarkódon huzom ki nyelvedet... - A megréműlt fukart leírni nem lehet.

S míg a vént a fiú kedvére kinozta: Nagyapját a manó az ablakra hozta, Hogy egy jó éjszakát mondjon szomszédjának... Benéz: s hajszálai mind az égnek állnak.

De el nem fut, hanem az ajtóra megyen, S a zárt ráfordítja kétszer nagy hirtelen; Lármát üt - kiáltoz: gyilkos, rabló, tűz van! S mindenki talpra áll Vámosujfaluban.

Péter szabadulna, de nem lehet, - s látja: Hogy még veszedelmet hozhat rá tréfája; Zaj van, a harangot kivűl félre-ütik... Most az ablakon egy ugrással kiszökik.

Utána, utána! kiáltoznak százan, De közel senki sem mer menni nyomában; No már benne vagyok! mond Péter, s nekivág És keresztűlussza a Bodrog folyamát.

A pandurok is ott-termettek azalatt, Biztatva vezetve a vasvillás hadat; Olaszi és Zsadány, Kispatak és Sára Kirohan a Balta megszorítására.

Jó idő telt bele, míglen a Bodrogon Átszállott a népség csónakon, hidason; Péter pedig futott a pataki rétnek, Félt, de örűlt is a lármás eseménynek.

Elmondom a tréfát, ha kézbe-akadok! Ösmernek, tudják, hogy haramja nem vagyok... De mégis, házára törtem, - és Kelemen... Ejh! derék kifogni ennyi sok emberen!

Bottal üthetitek már mostan a nyomam! Szólt a lápos réten, s a nádasba suhan; Jó Péter! ép nyomod leve az áruló, Hiven megmutatván a csak imént hullt hó.

S zajjal körülveszi a helyet a sereg, De nincs bátorsága bemenni senkinek; - Gyujtsuk rá a nádast, no csak rajta, rajta! Vagy kezünkbe kerűl, vagy ott ég meg Balta!

És rögtön lángot vet a nádas tíz helyen, A jó Péternek ez nem volt eszébe sem: Megborzadt, - de mindjárt szólott határozottan: Már most, ha itt veszek, sem fogtok ki rajtam!

Mint megannyi fényes lándsáju hadsereg, A külön gyujtott tűz egymáshoz közeleg, És amidőn körül ropogva öszveér: Nappal lesz, és az ég piroslik, mint a vér.

A kollokán száraz rózsája fellobban, Jeges kacsa kereng fenn nagy csapatokban; A róka hátára eleven pernye hull, S csattogó fogával vagdal hátra vadul.

A kifoszlott buzgány föstölgve leesik, Égő nádbokréta száll fel a fellegig; Szikrázva, feketén hull ismét a hóra, Mintha csillagmorzsa s borulatrongy volna.[33]

Péter menhely után tekint jó idején, Magát egy lápkutban nyakig elsülyesztvén; Le-lebukik gyakran, a tűz nem árt neki, Csak az átkozott füst szemét ne egye ki.

Emészt a tűz, emészt, a nádas összehúll, Kigyók pezsdűlnek ki meleg zsombékibúl, S kunkorogva sülnek meg a zsarátnakban... - Körűl, a tűz rózsaszin délibábja van.

Várta ki, s hasztalan várta a nép Baltát, Leégett a nádas, de egy lelket sem lát; Beszél, okoskodik a nagyszámu sereg, De lápra menni nincs kedve senkinek.

Annyi már bizonyos, - szóltak - hogy elveszett, A lápkutba bukott, vagy a tűz ölte meg. S haza-takarodván, jó Péter is kilép, Elhagyva cirmosan hideg kútbörtönét.

Hideg is, meleg is meglátszott szegényen; Hazaverekedett mégis szerencsésen; Másnap reggel a nép a kutat meglelte, Megégett szűrt, baltát s kalapot mellette.

Most már bizonyos volt, hogy Balta ott veszett; S a hír elterjesztvén ezt a történetet: Egy hétre, fél falu állitá ugysé-vel Hogy a holttestet is elérte kezével.

Megszünt a nyomozás, megnyugodt a vidék, A kiragasztott lap mindenütt letépeték, Mely Baltát leírta s fejére díjt szabott; - - S csudálatos! megszűnt a rablás is legott.

Az egész esetet Péter csak kacagja, De a rablót egyre látja még nagyapja; És most a kötéstől többé nem idegen, Máskép sohsem ér célt a fukar Kelemen.

Megvan az egyesség. Ferenczy Jánosnak Estéi, napjai igen vígan folynak; De bezzeg eladott jószágot és kincset... Péter máson akart, de magán is csinyt tett.

Azonban egyszer csak itt a parancsolat, Mely Ujhelybe híjja fel jegyző uramat! Hogy hallja meg ott a magas feleletet! Mely levelére a megyéhez érkezett.

Bezzeg most sohajtott, most bánta a dolgot, Vele nagy bújában még a föld is forgott. S szedi-veszi magát a fukar Kelemen: A jegyző képében Ujhelybe felmegyen.

S midőn kérdik: ha a jegyző ő lenne-e? »Nem én vagyok... vagy én, - habozva felele; Hanem amit tart a kegyelmes felelet: Az utolsó pontig enyém, engem illet!«

»Mind, de mind nekem szól...!« No jól van, hát hallja: Oktalan tettét a felsőség roszalja, S ím megdorgáltatik érte nyilvánosan, Jelentse a megyén, ha ilyes dolga van!

De hitvány kaviccsal a királyi felség Szine előtt többé ne ügyetlenkedjék! Ezuttal a levél is mondott eleget... S most Isten hirével innét haza mehet!

A vén fukar csakhogy sóbálvánnyá nem lett, Félig eszméletlen hagyá el a termet; Aztán megátkozta magát, születését, S Vámosujfalunak vén bolond jegyzőjét.

Hát otthon? ott volt még a furcsa jelenet, A jó szomszédok közt levél és kincs felett! Nyögött, fútt a fukar féltébolyodottan: »Jaj, jaj...! mennyi drága jó bort megitattam!«

‘Éhnye! éhnye! s fejét csóválta a jegyző, Pedig milyen szép volt a három darab kő! Már hiába! mert a Gyapáros kebele Drága jáspis-kővel van telisded tele.

Egyszer Debrecenben, vásár alkalmával, Borozgatott Péter néhányad magával; S elbeszélte, mint jár a Balta képében... - Egy idegen ember űlt az asztalvégen.

Később haza-érvén: imé az udvaron, Egy szekér kunsági tisztabúza vagyon; Aki hozta, Péter kezét jól megrázva Eltűnt - és a dolgot meg sem magyarázta.