A TŰZ SZELLEME.

A tűz az Isten, ő az őserő, Övé a világ. Fenn és idelent, Fényben, melegben ő uralkodik; Alkot és szétbont, enyészt és teremt.

Királyi széke a nap, hol lakik, Honnan sugári kifolyása van: Gyujtsd meg bár a fát, üsd meg a követ: Szikrázva, lángolón előrohan.

Int a tűzszellem s kihajt fű, virág, Megholt lények támadnak ujra föl; Most megtüzesít vizet, levegőt, Majd haragjában olvaszt, éget, öl.

Ott, honnan megvon fényt és meleget, Megszűn az élet, halál áll elő; És tőle ismét élő lesz a holt... A tűz az Isten, ő az őserő!

Szomszédságban élt két tündércsalád, - Nem messze a tenger partjától; Egyik fehér, a másik fekete, Egyik szelíd, a másik ártó.

És lőn, hogy amely reggel a fehér Anyának kis leánya született: A barna, szintazon nap éjjelén Szűlt egy otromba férfi-gyermeket.

Örűlt mindkét család És hítt keresztapát: Az a tűz szellemét, Emez az éjszakát.

És a fekete vár tündére, Ülvén forgószél szekerére, A szomszédban terem; S köszöntvén a fehér családot,

Imígy szól röviden: ‘Tündérszomszéd! nekem fiam van, Neked leányod született; Jegyezzük el még jó előre

Egymásnak e két gyermeket; S eljövén ideje: Legyen lányod fiam neje!’ Bár a fehér a szemtelen szót

Mély útálattal hallgatá, Nem mervén a gonosz szomszédnak Tagadólag felelni rá: Két értelműen szólt vele;

Aztán a fekete, Ülvén forgószél szekerére, Sötét várába visszatére. És a tündérleányka gyorsan

Nőtt hódító tulajdonokban; Keresztapjának fényajándoka Szemében bűbájosan ragyoga. A tengerpartra mindennap kijárt,

Várván kedvesét, a tengerkirályt, - A kéken hullámzó habok felett, Ki érte lángolt s akit szeretett. De a boldogság oly rövid vala;

Mert egy homályos éjjelen, A barna tündér ott terem, S imígy hangzik szava: ‘Jó szomszéd! itt az ideje,

Legyen lányod fiam neje!’ Keserűség, harag s ellenzés, Előtte mind hiába van; A reszkető tündérleánnyal

A setét násznép elrohan. Egymástól a két vár Ezer mértföld vala. Mégis oda hallott

A bús szülők jaja. Rengő habok lágy pamlagára dőlve, Ébren volt még a szép tengerkirály; Előtte a tündérleányka tűnt fel,

Szerelme édes álmodásinál. S mint a tenger lágyan rengett alatta; Lelkét ringató érzelmeknek adta. De most zaj rezzentette fel,

Amely a part felől eredt; Nézett, figyelt, - s egy perc alatt Megtudván a történteket; Nyugat felé rohant a tengeren,

Felháborítva azt, hol elmegyen. Majd a vizeknek mélységébe szállt, Hol a nap ágyas-háza van; S megingatván gyöngéden a habot

Feje alatt: - szólott fájdalmasan: Halld, tűz-szellem! hozzád kiáltott, Kit rablanak: keresztleányod! Az ébredő intett,

S kis fényes csillagot Küldvén az égen el: Ismét elszunyadott. Az alatt a fekete várba ért

A vinnyogó sötét csapat; S míg vígad a násznép, - a bús ara Szemén nehéz könycsepp fakad. Azonban a galád faj összevész,

S egymásba kap nagy csúfosan; Most kedvező percet látván a hölgy: A várból titkon kisuhan. De békiált az éj, az átkozott:

Keresztfiam! szökik menyasszonyod! E híradásra felkerekedik A vár tündére mérgesen; S elérte a leányt, ki nem jutott

Utjának még felére sem; Előtte és utána A földre ütve bottal: Előtte és utána

Nagy erdő zúg azonnal. S imígy kiált gonosz szeszélybűl: ‘Hét éjjel itt léssz büntetésűl!’ A rengetegben bátorság, erő

A foglyot elhagyá; Rögtön lankadni érzé tagjait, S mély álom jött reá. Keresztapját látá szendergve, ki

Tüzet vetett le az égből neki, És intve halkan suttog: Élessz tüzet, leányom...! S midőn elmult az álom:

Egy égő csillag hullt alá. Tüzet gyújt gyorsan a tündérleány, Magas halommal hordja, rakja meg: Lángot kap a fa, melyből hirtelen

Lobogva, sustorogva, színesen Kitörnek a piros tűzszellemek. S felkapva a lányt, rohantak vele A főszellemhez, napnyugot fele.

De a sanda éj újra hírt adott: Keresztfiam! viszik menyasszonyod. A tűzszellemke - hosszu volt az ut, - Lassan kifáradt, kihűlt, kialudt.

S az üldöző most ott terem: Egy szirtdarabbal gyorsan földre csap, S a tündérhölgy új gyötrelemre, rab, Kősziklás puszta szigeten.

És szólott a gonosz dühébűl: ‘Hét hóig itt léssz büntetésűl.’ A hölgyet ismét álom nyomta el, És láta karcsú paripát,

Mely véle a kietlen szigeten Sebes szélként szágulda át. S midőn az álom elmúlék szemén: Előtte állt a karcsú büszke mén,

Ki amidőn érezte, hogy A tündérhölgy nyergében űl, Nyargalni kezdett a sziget Köves partján körűl-körűl;

S míg a kört háromszor futotta meg, Patkója érccsapásitúl: Ezer tűzszellem, szikra képiben Börtönéből kiszabadúl.

S megint szabad lesz a fogoly leány; De a bősz tündér újolag nyomán. Nyomán van ismét és elérve őt Bűzhödt vizet fecskend elé;

Mely hirtelen mocsárrá változott, S a hölgyet megkörnyékezé. Boszú szól a gonosz szivébűl: ‘Hét évig itt léssz büntetésűl.’

De még el sem hagyá jól a mocsárt: A mély iszapból felkelének, - Hogy megmentsék a bús tündérleányt, - Bolygó tüzek, fényes lidércek.

S már elhagyják az ingoványt vele, De üldözője ujra felkele. S jött most a vőlegény s egész család; Követvén a tajtékozó apát;

Velök volt a dühös násznép, s maga A gonoszságtól sötét éjszaka. A fehér kastély nem volt messze már, De a vadnép még közelebbre jár:

Ki menti meg az üldözöttet? De éj és sereg sápad, reszket... Kilép a tűzkirály, s a fénysugárnál A ronda had szétüzve, verve hátrál.

Kevés időre a tündérleány A tengerkirály neje lett: Ki a fehér családnak a vizen Adott egy bájos szigetet.

Hol nyugodni tér a tűz szelleme, Mely mindent áthat és betőlt; Hogy fény- s melegben e széles világ Ösmérje és tisztelje őt.

Ki orcáját ha elfordítja, ott Bomlás, enyészet áll elő, S egy mosolyára élő lesz a holt, - Mert ő az Isten s őserő.