A TŰZ.

Megszünt immár a láng merész lobogása, Összébb-összébb esett hamvadó parázsa; Oly fényes, oly meleg volt az égő tűzzel! És most kietlenné változott a tűzhely!

Olykor még a hivek ápolgató kezén: Fehéres, futamó szikrát fogott a szén; De a csillám kiholt, alighogy született, S a jók búsan álltak hamv és üszök felett.

S kiket bántott a fény, kik munkáltak régen, Hogy e nyugtalan tűz nagy lánggal ne égjen: Örömmel tapinták a hidegült hamut... Hah! végtére mégis elaludt... elaludt!...

De bánat s káröröm még korán valának, Mert bár a láng eltünt, de élt a zsarátnak; Ott izzott, ott készült, hamvába rejtve lent, Mig napja megjövén: tűz-lángban megjelent.

Gyuladását füstben nem hirlé előre, Nem lassan gerjedvén, kapott nagy erőre, De hamvát szétrugván, egyszerre felcsapott, Költvén ijedelmet, reményt, ámulatot.

Ki volt, mi volt? a kéz isten- vagy emberé, Mely véghezvinni ezt ígyen tudá s meré? Évekig munkált-e vagy egy pillanatban? Nem tudja senki sem! - a kéz láthatatlan...

Nem tudja senki sem;... de látjuk a csudát: Földön és levegőn fény és meleg fut át; A sziv dobog, hevűl és gyúl szent lángokra, S el nem hamvad, mint a Hóreb csipkebokra.

E tűz hatalmának nincs távol és közel, Általsüt a vizen, a bércen átlövel; Az is látja, érzi, ki tőle messzi van, Mert az égi is fördik fényes sugáriban.

Nincs erő, nincs idő, viharok nincsenek: A megéledt lángnak hogy véget vessenek, S tengernek árjai, amelyek megoltsák... Örökké ég e tűz, tart e szent forróság!