A TÓ LEÁNYA.

Árnyas berek hűs rejtekében Ment a patak, futván serényen; De még kerűlt az istenadta A nagy sietségnek miatta.

A táj ifjú fuvalmi játszván, Űzék egymást lombok nyilásán, És pajkos évődési kedvben, A patakhoz egyik lelebben.

Harasztot dob reá, hogy űzze, S meg-megborzasztja csókja hűse, Majd habruháját gyűri, tépi, Ki vagy? susog faggatva néki.

‘A tó leánya!... s hogy te bántasz Szellőke! nem szép...’ lőn a válasz. S a zuhatag a szirtek élén Megszólal: »hagyd őt menni békén!«

Kerek bokrán a szil-bereknek, Mint a fehér lepék, megűlnek A fuvalmak. - S a zuhatag szól, A réti tó- és a patakról:

»Élvén zaj nélkűl és szerényen, Kerek tó állt a sík vidéken; És történt, hogy belészerettek, A fényes nap s a barna felleg.

Küzködve egymás ellen, a két Szerelmes bírni vágya keblét; De ő reményt se nyujta nékik, Csendes, hideg maradva végig.

Félt a naptól: izzó sugára Oly kínozón lövelt le rája; Félt a fellegtől, barna képe Oly rémitőn bámult vizébe.

Fényét, dicsét mutatta a nap, S hévvel vivá keblét egész nap; Lenyugtakor meg ugy faggatta, Hogy elpirult a tó miatta.

Most jött piros vérnek szinében, Majd halaványan s két arccal épen; Szivárványt fest, - ölt barna leplet, - De hasztalan... nem nyer szerelmet.

És a borongó felleg, érte Azonkép mindent megkisérte, Arcára szőke fürt borúla, Bárányfelleggé kondorúlva.

A szép hajnalnál reggel, este, Magára fényt s rózsákat feste; Vagy oly fehérré lőn alakja, Mint bércen a hó fuvatagja.

Majd elbusúltában, levének Belőle rémitő torzképek, Oroszlányszáju cethal, sárkány Mely sziklát nyel, torkát kitátván.

Szárnyas kigyó, órjás, sötét rom; Nyitott koporsó, puszta templom. Száz képtelen csudák és szörnyek Alakultak s egymásba törtek.

Vagy megharagván, leebb szállott, S dörögve ontott vészt, villámot; Hogy ég s föld reng, amerre terjed; De hasztalan... nem nyer szerelmet!

S ha a felleg a tó fölé szállt: A nap, sugárával töré át; És hogy a tóra ez ne nézzen: Eléje állt amaz setéten.

De a tó őket nem szerette, Mégis ha nézett a fellegre: Ezt csak szivelném! - mond - könnyebben, De a nap oly kitűrhetetlen!

Mást gondolt most a felleg, - egy hő Nap éjjelén a tóhoz eljő; - Ki hév miatt lankadva estig, Lágy keblét feltakarva fekszik.

És elborult felette halkan... Majd csendes, hűs eső alakban Keblébe bélopá szerelmét, S a tó leánya így szülemlék.

És a szülőn egymásba törnek Hullámi kínnak és gyönyörnek; Kinzá a felleg álnoksága, S gyönyört adott kis futó lánya.

Folyt a patak, csevegve, gyorsan, De a nap ég szörnyű haragban; Tónak, fellegnek ha nem árthat: Kínt gondol a szegény kis lánynak.

És tűz-sugári ugy epesztik, Ugy ölik a csermelyt napestig; Enyhíti bár apjának árnya, De még kínzóbb a hév utána.

A jó szülő, önkebelének Éltéből adott gyermekének; Apadt mégis... s kedves leánya: Meghalt végre nagy bánatára.

Szeretvén, járt és jár a felleg A tóhoz, kit langy cseppben meglep, S születik a patak; de útja Felén, éltét a nap kioltja.

Hagyd a csermelyt bujdosni békén, Szellőcske, hűs berek vidékén! Az árnyatlan síkot ha éri, Meghal szegényke, mint testvéri!«