Büszkén lépett az ifju a világba, Mely nem töltvén be a nagy álmakat: Más nép között keresni jobb szerencsét, Sarut köt és vándorbotot ragad;
Frigyet sért és szent kapcsot pártütőn bont, Könnyelmüen elhagyva a szülő hont. Az idegen földön mosolygva fordul Feléje a szeszélyes sors kegye;
Édes, becses hull ösvényére - s annyi Ok versenyez, hogy boldoggá tegye. S nehány év hogy lefutja perceit: Alig van futni mért, kivánni mit.
Palotája kies vidéken épült, Hol a dús természet csudát mivel, Fedvén dombot s tetőt órjási fákkal, A völgyet szép, gyöngéd szülöttivel;
Lenn gyors folyó, a rét abroncsa, hol Az áradat kövér síkot locsol. Bőség s öröm, béke s erény a házban, A bennlakók orcái fénylenek;
A nő, az uj hon szőke szép leánya, Szelid, nemes, - vonzalma mély, meleg S melyet örök jókedv s játéka hord: Festői kép a kis gyermekcsoport.
A hála a szilárd polgári érdem Arany könyvébe irta már nevét: Szava döntő a nép közt s a tanácsban, Ha jót dijaz s fenyíti azt, ki vét.
Ügyefogyott, szegény fennhangon áldja, Szivének sincs titkon magára vádja. Szerencsés, dús, tisztelt, - és mégse boldog Tagadja, rejti bár, de hasztalan!
Arcán, lényén sok rendkivűli jel szól, Hogy e szivnek titkos, nagy harca van. A hab szabálytalan rengése fent: Mélyen rejlő nehéz sziklát jelent.
Előtte a felséges táj kietlen. Roppant ó vár csak puszta kőhalom, Az emlék, hir s a hold bűvös világán Nincs ősi árny a bástyán, a falon;
S bár volna megjelenniök szabad: Nem ismerné a halvány árnyakat. A nap nehéz, ez éj nem hoz nyugalmat. A feléje kik szeretve hajlanak:
Övéi közt is bús, redős e homlok, Mosolyg bár a nemes, szelíd ajak; Verőfényes, nyájas völgy ez, - felette Rideg szirt az, sürű köddel befedve.
Kit a csend nyom, megrezzent a zaj, a nyert Hozsánna, melyet a hű nép rivall, - Távol mereng, és lelke nincs jelen, ha Mulatva űl meghitt barátival,
A kéz, mely gyászt nem oszta senkinek, Kezet szoritni gyors, de jéghideg. A kor halad s az évekkel nem enyhűl E néma harc, talányos gyötrelem:
Ah, ellene a széles föld határán Gyógyfű csak egy távol mezőn terem. Az a nagy s régi baj: honvágy, - az a Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.
Oh a honvágy...! mit a hű bujdosónál Nem enyhit a szerencse, hír, vagyon! Magasb lelken még tetszőbb e nemes kín, (E fénylő rozsda a színaranyon)
Mely bár emészt, gyötör, könyet fakaszt: A szenvedő híven ápolja azt. A honvágy, mely lelkünkhöz forrni tiltja A földet és javát, ha idegen. -
Szegény beteg! sok évtől ő is úgy volt, Mikép a nád a felvont idegen. - Már-már repűl... Mit egykor zengni halla: Haza hivá az a hang élve, halva.
S érezve, hogy közelget a határhoz, Hol bujdosó pályája végi lesz, Imígyen szól az írás Józsefével Az ágy körül siró övéihez:
Áldásom rátok... de esküdjetek meg, Hogy a szülő hon földébe temettek!
Cookies on Poetry Cove