Valának mindnyájan egy háznak gyermeki, De más célon s jövőn ábrándozott kiki; S egymást, - nem férve a közös fedél alatt, - Bú nélkül elhagyák... utjok külön-szakadt.
Emez járt a csaták bús mezején, - ahol Az ember jól, nem jól, vért, éltet pazarol; - Dicsőséget szomjaz, csak hirnév kell neki, Zászlaját magasabb szellő nem lengeti.
S valamint nyomtalan már annyi elveszett: - Ekkép keresve a nagy emlékezetet, - Őt is, mig eseményt esemény követe, Elnyelte az egész tágas gyürűzete.
És amely sima volt s borútlan ezelőtt: Visel most homlokán babér helyett redőt; S lelkét, mint a beteg, kit a láz megrohan, A mult képeivel zaklatja kínosan.
Amaz tengerre szállt; s környezve sok veszély: Az ösztön jajt kiált, a kincsvágy súg: ne félj! Az árboc elhajolt, a gálya megrepedt, S ő - elébb-lóditá a kormánykereket.
A mélyben drága gyöngy, a parton sárarany, Megmentve a hajó s mindazzal rakva van, S vigan repül, de most - zúdulva bősz habok, Tajtékozó örvény sodrában kanyarog.
A hajós szemein s lelkén homály terűl... S a parton eszmél fel, koldúsan... egyedűl; Hol van kincsem, hajóm? elkékült ajka mond, S mit markában szorít: nedves, sivó porond.
S a harmadik? ennek a legjobb rész esék, Hirnél, kincsnél nagyobb: tudomány, bölcseség; Multnak sirján olvas roncsolt feliratot, Mély, rejtelmes tanok titkába elhatott.
De mily parányi fény! s mily rengeteg sötét... Kavicsot őrzött, mint a bölcseség kövét; S a rendszer, mit pedig öröknek tarta már, Egy kis lendűleten ledőlt, mint kártyavár.
És kétkedik, tagad, - majd botlik, tévelyeg... Éltét, e nagy talányt roszúl fejtette meg; Tud, - és semmit se tőn a szentebb oldalon... »És bölcseségében sok búsulás vagyon!«
Midőn megtört a sziv, reszketeg lőn a térd: Mindhárom egymáshoz, a házba visszatért; Miképen a tóból, ha dacosan kicsap, Megint lassan oda szivárog bé a hab.
,Jertek, jertek ide, kiket megcsapdosa A boszuló végzet lángélű pallosa! Kiket a boldogság egymástól ellökött: Oh, légyünk újra egy a szenvedés között!
Oh, jertek! hí a ház, vár a közös telek... S busongó tájai megint feldíszlenek; Hir foglya! a legfőbb dicsőség abban áll: Ha itthon, bár kicsiny, de holtig hű valál!
Ne légy a tengerek mélyében gyöngyhalász: A négy folyam között drágább kincset találsz! S te, akinek lelke tudás miatt eped: »Beszélj e földdel, s ez megtanít tégedet!«
Ingatlan szeretet vezessen egyaránt S egy célra: észt, szivet, - erőt és tudományt! Mikép tart és mozdít sok szálat a zuboly, Mig lész erős szövet, s mind hűn egymásba foly.
Drágát, becsest, mindent, mit a világ teremt, S hűségedért kinál: nézz mint értéktelent! És bár a sors kegyét dúsan halmozza rád: Soha boldog ne légy, - ha nem boldog hazád!’
Cookies on Poetry Cove