A TENGERSZEM.

Hol vette magát a mélységes tengeren Széthajigált sziget, mint annyi idegen? Tán szenved a nyugtalan számkiüzetésben, A rokon elemtől ellökve végképen?

Magas hegységek és fenyvesek honában, Mit keres a kékes tengerszem magában? Hol vizében halvány mohotkák teremnek, Míg vésze s gyöngye van a kevély tengernek.

Nagy, nagy a mélységes tengernek határa, Még a gondolat is fárad míg bejárja, Csak a tengerkirály halad bátran rajta, Ilyetén beszédben háborogván ajka:

»Hatalmam nagy voltát hirdetik a vizek, A két hajnal között melyek kékellenek; Enyém a nagy tenger! s van-e erő, elme, Tajtékos szájába mely zabolát vetne?

Előtör a vihar s zúgó kiséreti, Széles mellét, vállát a haboknak veti, S a tenger és vihar szörnyü küzdelmére, A víz csudái is meglapulnak félve.

De a bolond vihar elveszti a csatát, Bus rekedt bőgéssel fáradtan áll tovább. Tenyerem a tenger hátát megsimítja, S ugy van, mint az előtt, nincs egy cseppnyi híja.

Merre szemem tekint, víz, víz mindenfelé...! Egy porszem sincs, mely azt megszeplősítené; Bércet mász, magát a föld keblébe furja Az ember, - de ide nem volt, nem lesz utja?«

Szólt a tengerkirály, hatalmán kevélyen, S járt süppedés nélkül a szörnyü mélységen; S amint a sárgálló part felé tekinte: Elbámult, - szemének nem hitt eleinte.

Aztán közelebb megy, s imé a part felett, Ragyogó szépségü tündérhölgy lépeget; Gyenge, mint a tavasz, könnyü mint a lepe, Hullámzó zöld ruhát viselvén termete.

A gazdag koszorú, mely homlokát födte, Rengő kalász-, falomb- s virágból volt kötve, És amerre fordult, gyöngéd lába alatt A kopár part-élen zsenge pázsit fakadt.

S szólt a király, érvén a tenger szélére: »Ki vagy te, kellemek csábító tündére?« ‘Én, a föld leánya’, felelt a hölgy halkan, És minden szavában édes, csengő dal van.

A király sokáig csudálván kellemét, Édesgetve hítta, hogy lépjen közelébb; De ő mézes-mázos szavakban nem bízik, És a biztos partról le nem száll a vízig.

»Ne félj, bájos tündér, tartózkodás nélkül Lépj e lágy habokra, jőj hozzám vendégűl! Lelkednek gyönyör lesz, két szemed amit lát, A vizek csudáit, a tengernek titkát!«

Ezt mondván, rálehelt szája a tengerre, Amely zajtalanná simúla egyszerre; Mint az üveg, fehér s átlátszó lesz habja, S titkos mélységeit szép tisztán feladja.

Fövénye aranyszín; és a kősziklákon Tengermoh terűl el, mint gazdag zöld bársony; Felpirosló koral függ rajta szegélyűl, - S mindez oly csudásan tünik fel a mélybűl.

S most talán kilyukad a tenger feneke? - Rögtön tág örvény nyíl, - forog... forog s vele Száz tündöklő csiga kering a napfényen, Ámultan függ a szem e varázs-tölcséren.

Majd a hableányok csábdala zeng. - S távol Ezer szökő-kut lesz a tenger habjából; Magas vizsugarak hét színben pompázván, Szivárványerdő nő a tenger határán.

A király látván, mint bámúl a föld lánya: Szép szava hálóját újólag kihányja, »Látd! még ez mind semmi! de benn a tengeren...! Oh szép tündér siess, jőj vendégűl velem.«

De a tündér eszmél s ott hagyja a királyt Ki végső reményben még utána kiált: »Ah legalább mondd meg, lakhelyed hol vagyon?« ‘Amott a távolban kéklő hegyormokon!’

Szólott és messzejárt kevés idő alatt, S most a vizek ura hallat ily szavakat: »Hah! bár legyen magas felhőkben lakhelyed, Föld kevély leánya, bírnom kell tégedet!

Enyém léssz...! s a száraz véled enyém lészen, - Melyet elfoglalni ugyis tervem régen. E rut száraz földre kín csak rá is nézni, Mely birtokom mellett alig egy tenyérnyi!«

A tündért a király nap nap mellett várta, De az nem jött többé tengere partjára, Sokáig tervezett, tünődött, aggódott: Célja elérésére hogyan lelne módot?

Erős határozat kelvén benne végre, Leszállt a mélységes tenger fenekére; Hol a nagy munkához gyorsan hozzá fogott, Maga mellé vevén ezer rontó habot.

A távol bérceknek egyenes irányban, Lyukat kezdett vájni a földnek gyomrában, S az iszonyu munkán, földön sziklán által, Lassan bár, de haladt segítő hadával.

És a szörnyű erő, mellyel dolgát tette, Ijesztő földingást okozván: felette Erős városoknak lőn végső romlása, De ő mit sem gondolt ezekkel, csak ása.

S amint elébb, elébb jutott a föld alatt, Egyszerre üreges hegybarlangba szakadt; Szelek tanyája volt a sötét föld odva, Kik ott tekergőztek nagy gombolyagokba.

S most a szűk bejárón, mint a kigyó feje, Üvöltve nyúlt, csuszott mindenik kifele; Benn a sok gombolyag fogy és kisebbedik, Körül-ér a földön, oly hosszu némelyik.

És áttör a király sziklát, földréteget, Tolongó hullámok állván háta megett. Majd olyan hegybe vág utjának közepén, Holott mészkő terem, gyulékony gyanta s kén.

S alig érzé meg a mész a hullámokat, Sisegni, forrni kezd, melegszik és dagad; Aztán lángot kap a több gyúlanyag vele, S zuborgva fő, rotyog a földnek kebele.

Végre miképen a forró üst a fedőt, Tűzfolyam löki fel dörgve a hegytetőt; S vörös hullámokkal harsogva elárad, Hamuba takarván a virágzó tájat.

De a tengerkirály minderre nem tekint, Egy percig pihenvén, tovább rombol megint; S eljut a kincsszellem aranybarlangjáig, Hol megmérhetetlen gazdagság csillámlik.

Középen, mint a szél, nagy vaskerék forog, Kiállván belőle ezer aranyhorog, Függnek rajta vérző, rángatózó szívek; Kincsen vett rabjai a kincs szellemének.

Nem sok munka kell már a megjegyzett hegyig, Hová a tengernek ura törekedik; Alá ért. S felfelé tartván egyenesen, Zuhogva buggyan fel a víz a bérceken.

Sziklás regényes táj...! sugár, zöld fenyvesek! Enyelgő szellő fú, a madarak zengenek; S még a tengerkirály körűl sem nézve jól, A szép tündér kilép hűs erdők árnyiból.

Látni a zaj okát, gyorsan közeledik A kerek tó felé... a vízkirály pedig Habok közé rántja, mielőtt eszmélne... S a tenger közepén bukkan csak fel véle.

»Hah! enyém vagy mégis! kiált győzelmesen, És nászhozományod a száraz föld leszen...« S ah! a szegény tündér egészen oda van! Kérés, könyhullatás, mind, mind haszontalan!

A földnek határa buvában megsárgúl, Lehull a zöld levél fonnyadtan az ágrúl; Bús rabságban eped a föld szép leánya... Megsárgult fejének virágkoronája.

Egyszer a viharral küzdött kemény csata Után, a megfáradt király elszunnyada; Most a fogoly-tündér felkél, s a tengeren A távol bérc felé szalad egyenesen.

Már jót halad, midőn az alvó felébredt, S iszonyú haragba hozván a történet: A hölgy után rohan... s a vizek sík hátán Össze-vissza űzi, mindenütt nyomon járván.

A tündér pihenni gyakran meg-megálla; S ahol csak egy percig megnyugodott lába: Földdé vált a hullám, képezvén szigetet, S rá, koszorujából fű és virág esett.

Imígy kergetőzvén sokáig, végtére Megszabadúlt a hölgy, biztos partot érve; De irtóztató lőn a király haragja, Látván, hogy tengere szigetekkel rakva.

És rájok uszítá a lázadt habokat, Dühöngött, dúlt, - de a sziget csak ott maradt, És az elhullatott virág s fű magvábúl Felvirúla nyájas zöldelő oázúl.

Anyjánál napjai a tündér-leánynak, Ifjúság s álomban felváltva folyának; De új csapás érte a tenger királyát, Vizére az ember vivén nehéz gályát.

És gyakran csatázik most is a viharral, Szigetre s hajósra vészes boszút forral; S ha felháborodik s zugni kezd habja: Bércen a tengerszem zaja megmutatja.