Oh bájos égi hölgy, kinek mosolya fény! Kihajt a száraz ág ajkad lehelletén, S fénnyé válik a köd, melybe szemed tekint... Ah bájos égi hölgy, hová tünsz el megint?
Feléd tártuk karunk, szivünk fenn dobogott, Midőn közel láttuk tündöklő homlokod! Midőn közel hittük, miről rég álmodánk, De a kép szétfoszolt, - köd s éj borult reánk!
Jösz s eltűnsz hirtelen! Vétettünk ellened? Mert a boldogságot nekünk nem engeded, Hogy, - bár fogjuk kezed, - az oltárhoz vigyünk, Megkötni ott veled örök, szoros frigyünk!
A szellőben, melynek jó illat jár nyomán, Egünknek bíborán, földünknek bársonyán, Sik téreken, miket dússá tesz a kalász S fölséges bérceken - örömet nem találsz!
Mulatni nem kivánsz a sirhalmok felett, Hová sok hű szivet szerelmed fektetett; A holtak emléke s élők fájdalmai Nem birnak-e hozzánk enyhitni, hajtani?
Hol vagy, tündér leány? tán itt rejlesz közel, Szabad bércek között, miket felhő ölel; Vagy át a tengeren nagy-messze elmenél, Midőn itt a fákról lesárgult a levél?
Boldog nép s táj, ahol felverted sátorod! A lét könnyű s szabad, a szív hő s bátor ott, Harsogják nevedet folyam, völgy és orom, S örök tűz ég hiven őrzött oltárodon!
Oh, mi vágyunk is utánad tévelyeg... - Mint nyugvó nap felé mennek a fellegek, Megkóstolnánk érted kínt, bujdosást, halált... A sors, birásoddal, hajh mégis meg nem áld!
Büvös tündér-leány, fordulj ismét felénk! Ha még egyszer téged keblünkhöz ölelénk, Ha még egyszer minket hév ajkad csókola: Oh, el nem bocsátunk többé soha... soha!
Cookies on Poetry Cove