Ne légy a földhöz háládatlan! Annak köszönhedd, amid csak van! Szirtes medrében habzik a Garam, Futamva egyhangú zajával:
Tündéri szép völgy! melyet a fenyő, - Mig jó illatot hoz dúsan elő, - Örökzöld ernyővel beárnyal; Ahol minden lépten, nyomon
Más, változó kép csábja von. Itt, mint virágkert rád nevet, Szemlélsz tovább vad bérceket Egymás hátára ágaskodva...
- Alól barlang, a vén hegy odva. A sztraczenai hegyszorosban Magas, sötét szirtkapu áll, Tekints fel és kebled megdobban,
Amint az ív alá jutál; Bősz órjásokat lát a képzelet, Kiknek vaskarja szirtet szirtre vet. Pedig, mikép él a regében,
A Gnómok épiték e szirtfalat, Kicsiny, arasznyi teremtések, Kiknek országa van a föld alatt. Morzsákból épült, s felépült, mivel
Az egyesült erő csudát mivel. S ez úgy történt, hogy a Gnómfejedelem, Ki Hollókőnek gyomrában Lakott gyémántpalotában,
Megnősülvén, menyasszonyért megyen. Népe azalatt, - mig a föld aludt - Rakott számára diadalkaput. S midőn az éj késő óráiban,
A násznép bevonult alatta: Virág, lomb, kalász, gyémánt és arany, Alant s fent a földnek mi kincse van Halmozva volt az ívre rakva
Hogy a pár élte tartós légyen Ifjuságban, örömben, fényben. Boldog volt a pár s boldogsága Egész vidékre átszivárga;
Kalász, füvet hozott a hant, Arannyá vált A durva kő a hegyben: Ágon-bogon
A méz s olaj megcseppen; Áldás fent és áldás alant, Mely a tájra még dúsabban kihat: Midőn szül a Gnómkirálynő fait,
S dajkát választ a Gnómkirály A felvilág lakóinál. De nem a paloták Hűs-búvó gyermeki
Közül, lőn a fényes herceg ringatója. Magasan született Alant nem szereti, S lábát még a gyöngéd harmattól is ójja;
Hanem aki van az Anyaföldhöz közel, Ennek dús emlőin csüggve közvetlenűl Királyfi dajkája
Ifju pórleányban, Földmives kalibák lakóiból kerűl. S csak ekkor érzi még a nép, A föld kegyelmét voltakép!
Mert ahová betért, hol megjelent A Gnómherceggel a leányka: Örömre serdült a föld színe fent, Bőség, áldás serkedt nyomába’.
Történt pedig, hogy a vörös vitéz Ki most eltűnik, majd előkerűl, Orcája fényes, pillantása hő, S tüzes nyilat hord ívén fegyverűl,
Kinek csak egy futamodás Támadattól enyészetig; Meglátja a Gnómherceget, S legott a lány után esik;
És kéri, kéri szűntelen: Add nékem a kis gyermeket! De nem hallgat rá a leány, Kit unszol, ámit, fenyeget;
Mosolygva kerűlgeti... Sok édest, szépet mond neki, Mig végre hálóját addig hányja, Csábitással és igérettel
Viszi a rosz dajkát oda, Hogy ekképen szól: imhol vedd el S alant a tündér-palota A tettre összerendűl
Boszútól, gyötrelemtűl. A Gnómok s a vörösvitéz között Támadt hosszú, vad küzdelem; Amott a nagy szám, imitt az erő
Feküdt a harci mérlegen. Sokáig tartott a csata, De egyik fél se lankada, Elbúsúlt amaz és ez vakmerész...
Végtére is győz a vörös vitéz, - És a királyfi martaléka lőn. - Elsárgult, fonnyadt fű, fa a mezőn. Akkor a Gnómok bús királya
Elköltözött más messze tájra. Parancsán a fénycsarnok összedűl, S a multra útaló emlékjelül, Nem enged fennmaradni egyebet.
Mint a szirtkaput a mély völgy felett, Melyen görnyedve hordta át A nép a bércnek aranyát. S hogy elköltözött a földnek szelleme:
Termékenység, áldás eltűnt vele; Halmot, tetőt sovány avar Szomoruan, gyéren takar. És a hegyek gazdag gyomrában
Gyémánt helyett hitvány kavics maradt: Ki fényes kincsért száll a föld alá, - A hálátlanság elváltoztatá! - Arany helyett talál sötét vasat,
Melyből lesz sebző, gyilkos fegyver... Az árulás igy megver! Hálás légy azért a jó föld iránt, Honnan vevéd eredeted!
Melyben számodra só, kenyér terem, Forrás buzog fel titkos csöveken, S hol végső ágyad is veted! Máskép kegyét megvonja tőled,
Gaz s burjány nyomja el meződet, Üszögöt hoz a tiszta mag, Kincsek helyett kő és agyag: Mit ad a bányák ürege; -
- Azt példázza ez a rege.
Cookies on Poetry Cove