Felkölt az inség zordon angyala, Parancsát osztva bősz szolgáinak; És a sötét had el-szétnyargala... Pusztitni gyors, erős, - engedni vak.
Járvány, égés tanyát, várost keres, Halmot, mezőt a rekkenő aszály, Hogy amidőn gond, baj már is feles: Kenyér nélkül maradjon annyi száj.
- Hah, mily szín lész az emberen, midőn Elhullni látja, mint Jób, nyájait! S nem állhatván a lángoló tetőn: Ajtót korom-, füst-, zsarátnakba nyit.
Gyönyörködöm, ha jobbat vár, mikor Csak változást hozok rá uj bajúl; - És ő rendet, jogot lábbal tipor, A fájdalom miatt megszilajúl.
S nyujt-é vidúlást hegy, völgy képe? Nem! Réten, barázdán kisül fű, kalász; Lész nyilt keblével a föld éktelen S önhamvában feloszló hulla, váz.
... Imát hallok, mely kárhozik, tagad, Kacajt üt ajkam, hogyha láthatom Az embert, mint éhes fenevadat Verekedni egy íznyi falaton!
S hozott bajt, kínt, de a setét öröm Korán volt a megsujtolt emberen, Nem birt mozdítni a határkövön, Hogy sziv szivhez legyen hült, idegen;
Az érzés nyugtalan felrezzene... És rendbe hozni, mi feldult, zilált: Kinyult a munkás részvétel keze; - - Az ember szenved, a testvér kiált...!!
Levél, szirom ha csüggedt, halavány, És szomjuság epeszti a kehelyt, Kicsíny a csepp, mit a nap hajnalán A szánó ég szül és a földre ejt;
Kicsíny a csepp, de áldott, enyhitő, Egy-egy nap élte biztosítva van, Mig felleg gyűl s jön a régvárt idő, Melyben eső hull csendes-gazdagan.
Hull a köny is... szünik milljók jaja, Világ gyúl a nyomor vermén, alant: Megnyílik a paloták ajtaja, Behíva meztelent, hajléktalant.
Megindulással van szem, szív teli... Nagy és kicsiny, szegény s dús egyetért, A kalibák lakója megszeli Az éhezőknek barna kenyerét.
Ah, e nehéz seb közösen sajog...! Mi egynek árt: mindnyájunkat fogyajt: Ragaszkodást szültek nyomor, bajok, S megosztunk most fájdalmat és sohajt.
Hadd hívja vissza bősz küldötteit A rontó szellem, szégyent aki vall... Nem, nem! a legkisebb se vész el itt! - Im az oltár, hű áldozóival!
S kiben mindennek teljessége lett: Szent égi láng! magasztos hatalom! Jelen van az áldozók közepett A múzsa is e szerény lapokon;
Tömjénnel jött fénylő oltárodig, Honnan minden, mi nagy, szép s jó, ered, - Kiben áll a világ s megtartatik, Te égi láng: szeretet, szeretet!
Cookies on Poetry Cove