Kőszál üté fel tar fejét, S mikép a kéklő égen A tornyosúló fellegek, - Barnult a zöld vidéken.
Jött, ment ezer vidám tavasz, S rá zsenge fűvet sem hozott; Halálos dermedés között Állott, mint egy elátkozott.
De jött a vérharcok kora, S a csonka szirt-tetőre Goromba kővárat rakott, Nézvén csupán erőre;
S a mély csendet zaj űzi el, Ijesztő, tartós és szilaj. Reng, döng a vén szirt oldala, Midőn a harci kürt rival.
S jövén a béke százada, - Fehér zászló kezében - Most ujra mély csend sátoroz A szirti vár körében;
De a csend nem magába’ van, Emlékezet lakik vele; S Szepesvárnak barnult falán Regét susog a rom szele.
Csend volt a hon határiban, A fegyverek nyugodtak; Jutott egypár vigalmas est A harci bajnokoknak.
Szepesvárról víg zaj hatott Keresztül a nagy éjszakán, Kerülgetvén tört billikom A vígadó hősek során.
Az áldomást köszöntgető Zajos kedvű levente Nem aggódott azon: hogy tán A jövő nap lemente
Ujra lovára ülteti, S kemény csatákra híja fel; Most vígad, élvez és örűl, Jövő percben meghal, ha kell!
S mig a vén hősek, harcügyek Felett elmélkedének: Hangján az ifjú táncra kelt A harsogó zenének.
Váraljáról sok szép leány, Sok szép asszony volt ott jelen; Azok fehérben, mint a hó, Mulatván a vig ünnepen.
De Dorka volt a lánysereg Kitűnő dísze, éke, Minőt nem szült azóta sem Szepesváralj vidéke;
Százszorszépnek nevezteték Darab földön a barna szűz; S szivében még nem gyúla ki A lappangó szerelmi tűz.
Volt a várban egy férfiú, Szeplős arcú, mogorva; Ez a lányt egyre üldözé: Szemét csak rajta hordva.
Iránta a sötét lovag Vad szenvedélyre gyúladott; Két fegyverest intett elő, Kiknek titokban szót adott.
Hajnal felé a vígalom Lármája véget ére; A vár elcsendesült, kiki Sietett lakhelyére;
Bátortalan leánysereg Dalolva ment az éjjelen; És senki észre nem vevé, Hogy ékes Dorka nincs jelen.
Sötét az éj, s mely rémesebb A puszta éjszakánál: A várteremben, egyedűl, Ki vagy te, szép virágszál...?
A fáklya már kioltva mind, Haza-mentek lány-társaid; Anyád s más is vár nyugtalan, Ha tudnák, hogy rabúl vagy itt!
Szép Dorka az, kit titkosan, A zord lovag szavára, Izmos karú csatlós sötét Lovagterembe zára.
S most kulcs zörög, világ ered... - Rá összeborzad Dorka szép, - Hozzá, miként az éjszaka, Az este félt lovagja lép.
Ott áll s eseng a martalóc, Vak szenvedély tüzében: De csak megvettetést talál Szép Dorka szűz szivében;
Majd emleget kínt és halált; S a lány inkább halálra kész... Mint hagyni, hogy illesse is Pártáját vétkes, durva kéz.
S már-már erőszak karja hoz Romlást a jó leányra: Egy perc... s elszántan ugrik az Ablak párkányzatára.
Alant halál... fenn kárhozat... Rettentő választás...! de ott Üdv a halál sötét ölén, - S határoz a leány legott.
‘Gonosz - csak egy lépést felém! S im esküszöm, - s megállom: Hogy ott lenn a kőszirteken Leend mentő halálom...!’
Meghökkent a sötét vitéz, De rögtön újabb cselt vete; S méregtől kékült ajkira Hazug mosolyt erőltete:
»Egy hajszálad se hulljon el, Jámbor leány, miattam!« Szólott, de ármány lelke volt Szóban és gondolatban.
S most nyil gyanánt, véletlenűl A bátor lány felé rohant, Hogy megragadná... hanem ez Sikoltott... és alázuhant.
És a gyilkos szirtek veszélyt Nem hoztak a leányra, Ki szűz pártájaért magát Elszánta a halálra;
Piros hajnal-hasadtakor, Kedvesihez, honába tért, S boldog keblében hordozá Erényeért a drága bért.
És amint tartja százados Beszéde a regének: Alant, csupán kis ujja lőn Sérülve bal-kezének.
Szepesvárban mind e napig Mutatják fönn az ablakot, Melyből az elszánt hajadon Veszély nélkül alá-bukott. -
Cookies on Poetry Cove