Fenn álla még a régi templom. Szent ház ma, tán holnapra szent rom! A ketté nyilt fal s puszta ablak Zúgó szeleknek útat adnak;
És a tető a mennyezettel Esőtől korhadt, senyvedett el. Nehéz időkben épült a fal, Nem csinnal, - gyorsan, éjjel, nappal,
Mert a nép szivszakadva vára A zsoltár zendülő szavára: »A te szentséges templomodban, Hallgass meg én imádságomban!«
Az épitők aludni mentek... De buzdul népe a jelennek, S az ó helyén új templom épűl. Nem látszik ott a régiségbűl
Csupán a vén, a szent küszöb még, Helyéről amint félre lökték. Az uj művet figyelve nézem: Izlés, fenség, részben, egészen!
Könnyű tornya, a boltnak íve Merész futásban összevíve, Az oszloprend virágos fővel: Csudálkozással köt le, tölt el.
Mégis lelkem fájdalmat érez... Az ember nem méltó müvéhez! Mert épit csak világi pompa, Mig buzgalom s hit dölve romba.
Hol a felkent, lánglelkü Áron? Hol a nyáj, mely utána járjon? A szent küszöbhöz lépve gyorsan: Ugy tetszik, a nyom most is ott van,
Hivő, igaz néptől tapodva; Ugy tetszik, mintha ott ragyogna A köny áldásos csepje, mellyet A hála, vagy bűbánat ejtet.
Előttem állnak ifjak, vének... Mint szent hullám zajdúl az ének; Majd egyes hang szól tűzzel, bátran. Majd kisérve buzgó imában;
És a nép ismét énekén csüng: »Az isten a mi reménységünk!« Szent kő! te rajtad légyen ujra Istenhez a népeknek utja!
Legyen, mint volt, a ház szegényes, S a szív erényben gazdag, fényes; Legyen villámban, dördületben A hit, mint szikla, rendületlen!
Cookies on Poetry Cove