Meleg napsugár süt, ébred a természet, Halavány orcája felvidul, megszépűl! A mező virági, a gyenge fűszálak: Életre búnak ki a föld kebelébűl.
Az ember is mért nem olyan, mint a virág: Hogy ha tele eljön s halott lesz belőle, A másik tavaszon, sirja zöld fűve közt, A föld kebeléből ifjultan kijőne!?
Vagy a jó embernek élte hosszabb volna! Ugy nem borúlna még e sirnak halmára: A bánat-jelentő sárga perpetuel, S a halavány rózsa harmatos virága!
Ugy gazdagabb volna a föld egy igazzal, Ki soha nem pirult, kinek minden tette, - Mint a csendes tó a fényes napnak képét, - Lelke tisztaságát hűn visszavetette.
Az ilyen elmulik nyom nélkül hirtelen; És épen ez a mi életünknek átka: Hogy a gonosz akkor vész el nagy nehezen, Midőn magát harmad-negyed-ízig látta.
Fakadj zöld lomb, fakadj! nyiljatok virágok! Álljátok ékesen körül e sirboltot! Kék, piros szirmotok nem mutatja bátor, Hogy a bu ültetett, a fájdalom oltott.
Nyiljatok, nyiljatok! csendes nyári estén, A halhatatlanságról beszélünk veletek; Ti is le vagytok a sötét földhöz kötve, Mégis ég felé száll az illat, lelketek!
Halottak voltatok e sirhalom körül, S uj életet lehelt a kikelet rátok! Ki koporsójában olyan mélyen alszik: Jó halottunkat is mért fel nem hoztátok?
Ha ő felébredne! s oly régen nem látott Kedves tanyájának tájékán megállna: Mint örülnénk neki! mint fogadnók őtet! Hányan nem borulnánk könyezve nyakába?!
A virágos ág is itt a kerti fákon Feléje hajolna, hogy őtet elérje; Piros szárnyával a tavaszi bogárka, Lágy döngicséléssel repülne feléje.
Hát a hű cselédség, mely mindenik szavát, Miként a szent irást, kegyelettel őrzi; Megindulás között fogná őtet körül, Nem tudván örömét könyeivel győzni.
Csak egy állna, mint a márványszobor, némán, És nem lenne könnye, melyben megförössze; Hű özvegye szivét az öröm megölné, S kedves férje keblén holtan rogyna össze!
Cookies on Poetry Cove