A SZEGFŰ.

Illatban úszó ékes kert felett Arany szárnyu pillangó repkedett; Minden virágnak a szemébe néz, Minden virág keblén fogadni kész;

De ő közöttük nyugtalan repes, Mint ki valami ösmerőst keres. Ott kúsz hajnalka a zöld pázsiton, Mosolyg a rózsa és a liliom,

Ott a százszorszép s égőszerelem: De ő le nem lép egy virágra sem. Midőn fut, fárad és haszontalan, Szegény lepkének nagy bánatja van!

S ajkán imígyen szól a fájdalom: - Keresztűl egy összetört sóhajon - Ah, hol van ő, kit hű lelkem szeret? Illatos szegfű, mi történt veled!?

Nyájas szavakkal nemrég hagytam itt, - A kertnek többi szép virágait Diszben virulva helyökön lelem, - Csak őt nem, aki legdrágább nekem!

Édes virágok, jó szomszédai! Nem tudnátok hírt róla mondani? S egy szikár özvegy szólt, a rozmarin, Gyorsan peregvén a szó ajkain:

Szegény barátnőm és szomszédomon Mi történt? ah én legjobban tudom! Ha én rám hallgat, nekem szót fogad: Nem siratnád most szép virágodat!

De elragadta a világ nagyon, - Miért éltével lakolt, fájdalom! Szép volt a szegfű, színe, illata A kertben áttündökle, áthata;

S szépség a szívnek csak kínjára van, Mert hisz aki szép, mind boldogtalan! Az fényes átok, édes kárhozat, Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad;

Rosz szellemektől bérlett hatalom, Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom. Fény, mely száz szembe bájolón nevet, De egy kebelnek sem ád meleget;

Magát emészti föl hévségiben, Csábítni tud, de boldogítni nem! Szép volt a szegfű, és szépséginek Az egész világ hódol, hízeleg;

Boldog volt: kit bár távol, megcsapa Széjjel-terjengő édes illata. Egy mosolygásért bűvös ajakán: Sok szerelmes meg is halt volna tán!

S a boldog, a kevély virág körűl Van még a lég is kéjül, gyönyörűl. Pillangók jönnek édes mézes ajkkal, Bibor-képpel mosolyg reá a hajnal;

Az éjnek gyöngéd ifju gyermeke A harmat, titkon édeleg vele. Enyhitni kész a lágy hűvös fuvallat, Ha a napfény heves csókján ellankad,

... Ah! a boldog, kevély virág körűl Van még a lég is kéjül, öröműl; S mi a gyönyörnek véget vet vala: Nincs semmi ok! - csak... a gyönyör maga;

A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány, Gyötri valami nem ösmert hiány. Ohajt s megún szellős napsugarat, Bántja, ha eljő, fáj ha elmarad;

Epesztő vágya van, s ha teljesűl: Elfordul attól bús-kedvetlenűl... Mitől remeg? mit óhajt? mit szeret? Kérdő szivében nincs rá felelet...!

Érdeket, ingert nem lel semmiben, Most merev félhalott, majd nyugtalan; Szépsége... boldogsága... élete... Illat... lég... szerelem terhére van!

Kedélye érzéketlen álhalott... Ah! a gyönyörrel tultelt, tullakott! Ez állapot nem is tartott soká - Szavát az özvegy ekkép folytatá, -

Szegény szomszédom egy hűs reggelen: Halványan leltem, - és élettelen! Nem tudja senki, hogy történt vele? De szegény virág öngyilkos leve!

Vizsgáltam kelyhét, megrepedve volt! Szét-tépte dús, tulteljes szirmait... Minő ifjú még, mi boldog, mi szép! S már csak illatja, lelke szárnyal itt.

A lepke megy... s a virágok között A szegfű kórója búsan zörög...