Leng már a könnyü déli szellő,
Homály, köd elszéled vele;
S a mennytől a még puszta földig
Titkos folyamban átszürődik
Az ébredés langyos lehe.
Kizöldülnek, fellombosodnak
A völgy, halom s a fűzesek;
Megcsordul majd a teljes emlő:
Sejtben, bimbóban a szülemlő
Élet feszűl, lüktet, pezseg.
És a boldog megteljesűlés
- Hogy a lombot virág födi -
Lész könnyen, kéjben és mosollyal...
- Oh mért születnek fájdalommal
A mi szivünknek örömi!?
A rózsalomb közt a lugasban
Fülemilék szállása van
És mezején a tiszta légnek
Együtt szállong az illat, ének -
Fűszeresen, bűbájosan.
Bimbók feselnek, - fördve reggel
Hüvös harmatban kelyheik;
S zöld lomb alá a napsugárnál,
Heves csókjával mely alászáll,
Fejök csak alig rejthetik.
Minő áramlás! mennyi bűbáj!
S nincs benne szűnet, nincs határ...
- Az illat-, fény-, dal- és biborbúl,
A gyors idő ha őszre fordúl,
Egy, oh csak egy maradna bár!