Kősziklák közt, biztos helyre, Van a sólyom fészke rejtve; A tojó ül, - alig várja, Hogy kikeljen már tojása!
Mit anyai indulattal, Meg-megforgat éjjel, nappal. És a him a puszta kőszál Magas ormán ülvén, őrt áll,
S martalékot hogyha éhez, Amint vág a földszinéhez: Még a nád se száll gyorsabban, Mikor a kézív lecsappan.
S melyet körme megragadhat: Dús prédául esik a vad; S egy falatkát meg nem izlel, Haza-siet minden ízzel;
S hű párjának odarakván: Övé csupán a maradvány. ,Üldögélvén a tojáson, Légy nyugodtan, édes párom!
Mig a síkon széjjelnézek... Tiszteletben áll e fészek; S óvatos lesz kánya, vércse, Hogy a sólymot meg ne sértse!’
Szól a him és útnak indúl, Száll a bércek ormain túl... Elmult a dél, int az alkony: Minden madár haza tartson!
Haza is tart éjszakára, Csak a sólyom marad hátra. Kimerülten, szomjan, éhen, Szegény kotlós ül a fészken;
Múlik nappal, múlik éjjel, Bizalommal, csüggedéssel; S még tojása kárba nem megy: Mert melegben tartja a begy.
Im hozzá a részvét örvén A rabló ölyv szól, gyötörvén: Mi haszna sok epedésnek! Aki megholt, fel nem éled!
Uj párt s fészket nézz magadnak... Özvegy sólyom, elfogadlak! Nem halt ő meg, - mond a karvaly, - Hűtelen lett... még nagyobb baj!
Balgatagság lenne tőled: Hogy magot költs hitszegőnek, S gonoszul vessz az odúban, Mikor élhetsz vígan, dúsan!
Anyasólyom hallgat mélyen, Ott a válasz hűségében! Menekülhet: s halni készűl... Mi az élet önbecs nélkül!?
Vesszen inkább, - nincs ez annyi, Mint a fészket odahagyni! Megsuhan most gyorsan a lég, Mintha éles karddal szelnék!
Felvisítva s nagy ijedten Két csábító messze rebben; S a haldokló himjét látván, Öröm kél végpillantásán.
,Rabul estem...’ szól a sólyom! De nincsen akihez szóljon! Vége van a hű madárnak... (Im a csirkék már kivágtak)
S viszi himje bérctetőre, Hogy ott legyen temetője. S véres tort ül elbusúlva, Ölyű, karvaly fészke dúlva;
Nem kegyelmez a fiaknak... S hol egymással összecsapnak: Pehely röpked, vér szivárog... - Messze hallik vijjogások.
Cookies on Poetry Cove