Közel szomszédságban, az erdőn Két bogár élt sok ideig; Egy elszáradt odvas fa törzse Csendes tanyát adott nekik.
Szomszéd! vén vagyok, mond az egyik, Maholnap már az életem! Ha meghalok, kérlek, temess el... Tedd e szivességet nekem!
Amit barlangomban találtok, Az öszvegyüjtött kis vagyon, - Családos ember vagy, reád fér, - Legyen tiéd, nektek hagyom!
A bogár harmadnapra meghalt; S mint szokás, az örökösök Civódni, húzalkodni kezdtek A rájok szállt vagyon fölött.
A hullát a lyukból kilökték, - S mikor mindennek vége volt, Akkor jutott csupán eszökbe, Hogy még a föld szinén a holt.
Akkor nagy lomhán s immel ámmal Kezdték a földet bontani; De egy légy szólítá meg őket; Mit csináltok, ti atyafi?
Temetkeztek? de a halottnak Méltó tisztességet ki ad? Várjatok csak! hadd hívjam össze Szép énekű rokonimat!
Részvétel és sajnálkozás közt Telik le a mi életünk, Azért a megholtak körében Seregestűl megjelenünk!
Jó lesz biz az! mond a bogárfaj, Elhagyva dolgát azalatt; S örűlt, hogy a halogatásra Ily kedvező ürűgy akadt.
A légy pedig ment értesítni Tolakodó, ocsmány hadát, Hogy a kedvelt nyalakodásra Mily biztos alkalmat talált.
Mert úgy van az: a gyászfelektől Tisztességet nyer a halott: Kik aztán az árvák kezéből Kieszik a végfalatot.
Tisztességről beszélt a légy is, De csak a torra gondola; S mentűl előbb hogy visszajusson, Sietséggel repűlt tova.
De ekkor sem tagadhatá meg A kúcsongó természetet, Valamit látván egy növényen: Rá kiváncsian lelepett.
De a növény légyfogó volt. És rajta még meg sem pihent, Levelét gyorsan összvecsapta, S oda ölé a szemtelent.
Így lőn, hogy a gyászünnepélyen Meg nem jelentek a legyek; A bogarak pedig haboztak, Várják-e, vagy temessenek?
Addig s addig, hogy a halottnak Mely már feloszlott jobbadán, Csupán a hűlt helyét találták, Egy véletlen zápor után.
S a háznépben nagy zűrzavar lőn, Lótott-futott a renyhe nép, Egyik a másikat okolva, Hogy el nem temették elébb.
És hogy mégis jóvá tegyék a Történt hibát, ha még lehet, Az erdőn gyorsan eltemettek Minden hullát és tetemet.
És e foglalkozás azóta Rajtok maradt nagy átokúl; Rövid életükben ez ösztön Űzvén ellenállhatatlanúl.
Hullát keresve szerte futkos, És hirtelen sírt ás neki, - - S belé vonván sokad magával, - A sírásó eltemeti.
Cookies on Poetry Cove