Hullámzik a zöld rét tenger gyanánt, Piros virágok felhányt gyöngyei: Meleg sugárban mosdik a patak, Szárnyát enyelgő szellő lengeti
Gyönyörrel néz el a vidék felett, A kikeletnek tündérasszonya, Ki a virágok díszét alkotá, Ki a berekre zöld lombot fona.
A hűvös árnyon álom lepte meg. De mely most nem volt csillogó, szelíd, Mert a sárga szellemmel álmodott, Mintha követné gyorsan lépteit.
A sárga szellem üldözője volt, S ha elfoghatta, összecsókolá; Halvány, beteg lőn vészcsókján a hölgy, És koszorúja sárgán hullt alá.
Kínzó álmából ébredvén utóbb, Nehéz, forró léghúzam ütte meg, S ezen előjelet jól ösmeré... Hah! a veszélyes ellen közeleg!
Felszökve, gyorsan futásnak eredt, És elsuhant a fék közt hirtelen; De a rut szellem nyomban üldözé... Nincs mód elfutni, - elrejtezni sem!
Egy sáska szállt el a tündér előtt, ‘Megállj, megállj, édes kis állatom! Üldöznek, - oh add nékem alakod...’ S felelt a sáska rá: »Nem adhatom!
Oly gyenge a fű, a gyep oly kövér! Számomra mindenütt gazdag lakoma...« ‘Légy hát halálig üldözött te is, Mond a tündér, s ne teljél bé soha!’
S amint tovább haladt lélektelen, Kékszínü dongóval találkozott; Megszólitá: ‘Veszélyben életem... Oh ments meg, add át nékem alakod!’
És válaszolt a dongó! »Nem lehet! Mézért futok, mézet kell gyüjteni...« ‘Fuss hát haszontalan...! virágaim, Méznek valót ne adjatok neki!’
Majd érte a lepkét, ki a meleg Verőfényben játszódva repkedett; Ifjúság és szerelmek báj-ölén Töltvén az egy tavasznyi életet.
Nehány perc még - s mirígyes csók alatt Hervad le a tündérarc kelleme; De most alig szólt a hölgy: szívesen Átengedé alakját a lepe.
S mig a tündérleány lepke képiben Szárnyára kelt egy pillantás alatt: Ki kékes pillangó volt még elébb, Mint fehér hernyó, a fűben maradt.
Jön most a szellem - és tovább rohan, Rögtön megáll... széjjelnéz... visszafut; Meghajtogatja a zöld bokrokat, És felkutat minden cserét, laput;
Érintésétől hervad fű s falomb, De a tündérhölgy nyoma vesztve van; Még jobban elsárgúl dühében, - és Mint a forgószél zugva elrohan.
Esthajnalon a tündér visszatért, S a hernyócskát kezébe vette fel, Gyöngéden ápolá, melengeté, ‘Szép tetted - monda - hálát érdemel!
Volnál virág: szebb lennél, mint valál, Szivárvány-színből szőném uj ruhád; Most, fájdalom! még elnyűtt alakod Sincsen hatalmam visszaadni rád!
Hanem ne félj, még egyszer lepke léssz! Ki sírjába száll: hideg néma váz... De tégedet feloszlás ott nem ér, Uj alakot rád ép a sír ruház;
Koporsód, melybe eltemetkezel, Tündéri szép lesz, - s még a kikelet Ifjú virági el nem hullanak, Midőn megnyílik álmaid felett!
A szerelemnek mézkelyhét, rövid Pályád felén, elvetted tőled én; De százszoros kéjjel töltöm meg azt, Uj életednek ifju estvelén.’
Szólván a tündér, eltűnt hirtelen, - S lombos fa lőn a hernyónak laka; Hol nemsokára megbetegedett, S ösztönszerűn koporsót alkota.
A temető tündéri szép vala: Napsugár tört át finom szövetén; Ezer szivárványt látott a bogár Míg körülömlé kékes tünde fény.
És látott álmat... el nem hervadó Virágnak itta mézíz harmatát; A napba szállt fel rózsás szárnyakon Száz tavaszt élt egy pillanatban át.
Midőn felébredt, ifju lepke volt Mint fehér bársony, hószín, puha; Áttörvén ékes sírja zárait, A szerelemnek karjába juta.
Minő kéj! egyszer megifjulni még, Midőn az élet napja alkonyul...! S édes szerelem boldog mámorán, Halálba dőlni öntudatlanul...!
Cookies on Poetry Cove