A REPKÉNY.

A fényes vár halomba omlott. S mely vállain tartá, az ormot Borítja meddő porral, kővel... Még ami él, még ami zöldel.

Lehúllt párkányt s ivet belepvén, Virágtalan virág, a repkény. E bús vadon helyhez mi vonsza S marasztal itt, rom kúszó lonca!?

A lantos éltét, lelkét hajdan Itten fogyatta búban, dalban; A dal báját másoknak osztván. Magának bút vert zenge kobzán,

Bút, mely reményt, vigaszt nem ígért... És annyi dal és annyi kínért - Hogy vádlott élte ráutalna, - Egy galy se lőn rólad jutalma!

Midőn a hős járt a csatákon: A hű nő rá csüggedve várt honn, Keblén kisded, - bús élte napja, - Kit csak tud, még nem láta apja.

Hol a nő ült, várt, - s küzde bár, hitt. A várerkélyt s vésett csodáit Nem futottad be titkon éjjel, Reményt hozván lombod szinével!

És fájt a szív, - de ím a völgyön Porfelleg, kürtszó: ő jön, ő jön! Forgója ott úszik fehéren A futamás önvert szelében.

Ünnep van a szívben, a várban... A hős fején, ki küzde bátran, S állt míg a vész dühét kifúvá: Nem fonódtál zöld koszorúvá!

Mig állt a vár, tornya- s falával S vig életzaj harsogta által A tág termet s ives tornácot... S a téren ifju nép tornázott...

Mig a nap is több fényt lövellett, S a földből nagy, s erős szülemlett... Mig lenni szép volt, könnyü múlni: El nem jövél, magasra nyúlni!

Most, hogy torony s fal dőlve hosszant, Tört oszlopán a bolt beroppant, S a zajgó tér, hol annyi szív vert, Csendes, füves, minő a sírkert...

Nincs fényes nép vérttel, tollal! - A föld más színt nyert, más hangot hall... Most jősz ki, a csalóka fényen, Hogy ágad a rom éke légyen!

El innen el, kúszó folyondár! Ne szépítsd és újítsd, mi rom már! Tört oldalán a rést ne fedd el... Szép a vén hős, szörnyű sebekkel!

Fennállt, - s lőn sorsa: dőlni porba... A kő, mit órjás munka horda Alantról fennre, - íme fennrűl Magától ismét visszagördűl.

Későn jösz a dicső napoknak! A rád méltók régen halottak... Annak, ki dallván, szenvedést vőn, A hívnek, hősnek, későn, későn!

... Mégis fakadj...! hisz a te ágad Nem a múló tavaszban támadt, S nem vetkeztet meg a rideg tél... Te a multban foganva lettél!

Fakadj, zöldelj, múltak virága! Nekünk az emlék édes, drága... És édes a nyugvók szivének, Hogy díj s babér el nem veszének...

Zöldelj s borúlj reájok híven, Hogy éljenek benned s a hírben S a szívet még lenn is hevítsék A szerelem, dal és dicsőség!