Ezerötszázhetvenet s kettőt hogy irának: Sok és nagy vendége van Pozsony városának; Mámor, fény és zaj miatt pezsg a magyar vére, Rudolfnak a koronát most tevék fejére.
Igaz ugyan, hogy Budán a törökség fészkel, - Csak beleűlt Szolimán, nem is vívta kézzel, - S a pozsonyi uraság csak Pozsonyban látszik, A budai szolgaság lehat a Végházig.
De, jól tudta a magyar mindig azt a nótát: Félre bánat, félre gond! jó az Isten, jót ád! Uj királyán függ szeme, - s szíve telve van ma, Mondván: messze nem esik fájától az alma!
És felejt és hivalog. - A nagy ünnepélyen, Áldomás nyer áldomást, éljent szül az éljen: Fel-felkél az ősi nap s vesz nyugatnak útat, De nappallá lesz az éj, annyi fáklya gyúlad.
Nyársat görbit száz tulok, gránátszínre sülve, És hogy az volt, nem egyéb: megmutatja tülke; Utca és tér bort iszik, s nem vétkelli senki; Hajh, hisz ez a föld szokott drágábbat is inni!
Ott kengyelfutó üget ikravesztett lábbal, Itt olasz müvel csudát fürge bábuk által; Szemfényvesztő, mórió minden utca sarkon, Hogy fiatalt, öreget jó szeszélyben tartson.
S fenn a várban torna áll; - szabja, dárda pendül, Délceg ifjak küzdenek régi ősi nembül; És baj annak, társa kit a fövényre hullat, Mert orcán a vér dicső; szörnyü a pirúlat.
De még hátra a java: - és feszül az érdek - Nagy vár épült, mit legott ostromolnak, védnek; Ezek víva és azok fel nem adva gyáván; S ha dől, ég a deszkavár: ez lesz még a látvány!
Dobog a föld, jő a had, csatasípját fúva, - Nagy veres zászlót mutat a favárnak kúpja, - S a játékra: orca, kéz vérrel van befenve, Hogy hűn legyen a való ábrázolva benne.
Vaskesztyűben, vértesen, - mint apáik jártak, - Detrik, Konrád fejei vivók táborának; A védőké: György, Mihály. S áll az őrség készen, Felgyűrközve könyökig, buzogány a kézben.
Itt is, ott is egy lövés...! - nem teszen kárt még ez, A vezér, hacsak lehet, szép szerivel végez. S hirnök indul, kürtbe fú, s a kapun belépvén: Várjunk, míg megállanak háborún, vagy békén,
Hirnök megjön: odabent eltépték az irást... Csak dologra! a beszéd elmaradhat bizvást! (Ugy foly mindez, mintha csak igaz ostrom állna, Hja, Egerben, Váradon jártak iskolába!)
Erre, kívül mérgesen a viváshoz fognak, - Van elébb egy kis zavar, végre jól el-oknak; - Békeritve a favár, bökve minden oldal, Vivók, védők fegyvere nagy ropogva szólal.
Néző ül a háztetőn, mint madár a bokron, Néző távol és közel... foly, hevül az ostrom... Lengő zászlók, füst, robaj, s gyilkoló bárd éli... Szinte elfelejti sok: hogy nem is kell félni.
S ebből ennyi már elég. Most rohamot vernek, S a várnak ront a csapat, mint vihar a csernek; A rohamra: feladás... igy van a harc terve, - Mégis itten annyi hát meg leend ma verve.
Egy csoport a várkaput zúzni, vágni készül: De kocog a buzogány, - s elfut esze nélkül; Mások a fal magasát hosszu lábtón mérik, S ember, lábtó zuhan a kövezeten végig...
Láb ficamul, in szakad, vér pirosan fercsen, ,Mi ez?’ Konrád fel sipít, - s le kacagnak nyersen; ,Máskép irva nálam, és...’ - »Igy van téve nálunk!« ,De hisz játék, semmi más...’ - »No ha játék: játszunk!«
,Ezer villám, fergeteg! le abbul a várbul! Tüzzel, vassal vesztem azt, aki el nem tágul!’ »Tüznek a víz, vasnak a vas az ellensége, Mi magunkat - tréfa bár - meg nem adjuk, - s vége!«
Amit mondott: (rávivén szégyen s vasfejűség), - Megkisérté a vezér, megtevé az őrség; S vérszemet kapván kiront, mint Szigetből Zrínyi, És leckét ad, hogy szokás magyarosan víni.
Fut az ellen, - nyakcsigán jó ütést kap Detrik, - Sisak-tollak, lobogók utca porát seprik; Konrád fővezér maga s paripája sánta, S legnagyobb: hogy a napot hírneve megbánta!
Oszlik a nép, - s tüzbe jő a nagy deszkafalnál, Hogy nem látta égni: az, mit örökre sajnál; Fel nem adni...! - igy morog - a gonosz van vélök! Más itt a baj uraim: nem egyez a vérök...!
Cookies on Poetry Cove