Nem ruházta még fel a szép kikelet Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket; Hóval fedve, fagyva a jó földkebel, Most a napsugár is jégcsapot nevel.
A mulandó nyárral együtt hagytak itt, S a tavasszal térnek vissza társaid, De te nem bucsúzol, se be nem köszönsz, Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!
Más madárka fészken s párosan pihen, Te kerékvágásban s a rög enyhiben; S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan, S mint a koldus-gyermek: ahol este van.
Megfogyott az étek, puszta asztalod, És mégis magad csak eltáplálgatod! - A földhöz közel vagy, mocska mégse fed. Hangod is sajátos, milyen életed!
A pacsirta fénylő légben énekel, Szárny és dal hatalma együtt víve fel; Isten áldja! - ő a legfőbb énekes, Szent dalára szívünk hálától repes.
Lombok árnya rejti a kis fülmilét, Annyi bú dalában, mégis annyi éd! Ízli, félti, vallja a szerelmet ő. Mindez énekéből olyan érthető!
Fecskének kedélye nem borús, se mély, Maga a vidorság, az örök szeszély; Ki- s beszáll; - s a hangok olyan kedvesek, Ha párjának pajkos titkokról fecseg.
Te nem vagy pacsirta, fecske, fülmile, Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le; Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad, S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.
A kiáltás, melyet ajkad kiszalaszt. Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt? S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is? Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!
Ha egy ölnyi kunyhót, aki bujdosó, Puszta, félre zugban kínnal összeró: Más nem lenne társa, mint nyomor magány... De te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!
Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk, A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk. Hol futunk rohanva: jól ösmér az út, S a temető halma, mely reánk borúlt.
Sorsod így mihozzánk vajjon mért kötöd? Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között? S illatos mezőn, hol ömlik a patak...! - Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!!
Itt, örök vivódás, kétség, félelem... Bú, vagy bűn a szíven, könycsep a szemen, Annyi vérező seb, sok nyavalya s szenny... - Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!
De ha kedves itten, nem kérdem: miért? S tenálad se lenne szómra felelet! E tér: mit hazádul a végzet kimért... S nem szeret az, aki számít, miért szeret.
Lakjál hát közöttünk! - csak hadd lássanak Tiszta, szent hűségben itt az emberek! S hol mindenki verseng, avagy hallgatag: Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!
Cookies on Poetry Cove