A »PALOTA« HELYÉN.

Felettem százados fák lombja függ, A föld szinén zöld moh terül henyén; Hűs árny alatt, ábrándozás között Heverészek a »palota« helyén.

Hol volt? hogy állt? nem mondja omladék, Nevén kivűl minden jel elveszett... Nem látni itt ember kezét, nyomát, Csak az örök s erős természetet.

Kinek dörgő szavát hallá a völgy A hegytető közös vidékiről? Egykor mik estek itt...? A képzelet Mig épít és bont, rajzol és töről:

... A helyre fáradt vándor érkezik, Szeme tüzes, vonási zordonak; Kardján, vértjén szól csorba s horpadás... Ravasz, délceg, - félrabló, féllovag.

Kicsoda ő, kit bűn vagy üldözés Eme vadon tájékára vezete? Kiséri-é s minő emlékezés? Hol van, ha van, hazája, nemzete?

Ki tudja azt! Ő a bércen marad, Italt forrás ad és vadat nyil ejt; Rövid, rövid szendergés álma; - kész Riadásra s veszélyben állni helyt.

Igy él. Majd társ akad; egy, végre több, Kiket, mint ár, a vak sors összehord; S az éji tűz vérszínű udvarát Beűli vad, rongyos, kétes csoport.

Hegy völgy, e farkasok tanyája lész, Kik túl-üvöltik a honos vadat; Eggyé forr végre mind: embertelen Törvényben, esküvel s Vezér alatt,

Kinek hatalma mind-nagyobbra nő, S tovább nyulnak kifosztó kezei; A név elég: szemeknek álmait S szivek nyugalmát elrezzenteni...

És amivel zug és barlang telik S gazdaggá lesz az átkozott tanya: A nép bora, marhája, kenyere, A kalmár selyme, gyöngye s aranya.

Év évre jő; - és rejtek, szakadék Szűk már a had-, kincs-, gőgnek egyaránt; S sziklát a hajtott földnép vasa tör, Órjási csert, ledöntve, bárdja hánt;

Reng, zúg hegy-völgy - meg-megroppanva száll Mélyebbre szenes hegyű karó; Száz vérző kéz követ kőhöz ragaszt, Bálvány-fákat vonszol s egymásba ró.

Feláll gyorsan s mégis szilárdan az Idomtalan, felemás palota; A messze el-látszó tető, torony, Sokat riaszt el, sokat csal oda.

Most a vezér nemes szüzet rabol, Őrizve azt frigyetlen hitvesül; S akkorra, hogy fehéredik haja, A vad kebel hő vágya teljesűl:

Apjok nyomán, zaj és vér közt, - habár Anyátlanúl - felnőnek a fiak; És a gonosz köpű odúiból Egymás után gyorsan kirajzanak.

Amennyi, mind saját utjára tér, Más más tetőre ül s kastélyt emel, (Mig célnak cél, oromnak az orom Jól érthető, gyors viszhangban felel).

Felsőt nem néz, törvényre nem hajol, Mely gyenge gát s előtte átszakad; Ügyét a »kard ki kard« elé viszi: Tegyen, ki bír, magának igazat!

Igy századok, s ősek költöznek el... Jőnek fiak, fiakra unokák; Az eredést hír, hagyomány, idő: Fényes, mesés pólába burkolák.

S a dédősök talányos címerén Hosszan mereng a boldog ivadék; Büszkén tekint családfájára... az Fejdelmi törzs ágából hajta rég...!

De béke van... a buzogány pihen... Elhagyva a rideg, magas tetőt: A völgybe száll a maradék s megül... (Fenn, egyedül bolyg a boszús előd).

És úszik ott a köznap árjain, Sarkantyútlan szolgál kicsiny ügyet; Nem háborítják a mult képei, Lassan, lassan homályosúl, sülyed...

Elveszti majd a meglepő vonást, Mit jellem, arc örökle ősjegyűl; Nevet cserél... más vérbe olvad át... Végre a népben végkép elvegyűl.

Ősfészke is romol, pusztúl vele, Mély repedés kezdődik a falon, Szeglet válik, torony bukik le majd, És lész a vár kietlen kőhalom.

Ragasztékit kelő mag és csira S vékony gyökér tágitja, mint vas-ék; Egy-két rövid századra áll a rom, Hogy szomorú végét sirassa még...

Moh, televény s erdő borúl reá, A föld, ez álló örvény, elnyeli... - Im, eltüntek a fal s az alakok, Mint ábrándom gyors tüneményei...!

Találgatom: hol állt a »palota«? Nevén kivül minden jel elveszett... Nem látom itt ember kezét, nyomát, Csak az örök s erős természetet!