Szent nyúgalom,
Oh jőj az éj lengő szelében
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Sápadt arcát öledbe rejti,
Fájdalma véle szunnyad el;
Úgyis, ha ég a reg sugára,
Csak álmait siratni kel.
Vagy oh, ne hozz
Még álmot a bús szenvedőre!
A szív oly hű most és jövőre
Fájdalmihoz.
Multam vidékin andalogva
Virasztni jól esik nekem,
Ah, hisz emlékét annak, éber
Álmimmal bár, ölelhetem!
Sárgult haraszt
Borúl kertem fonnyadt füvére,
Az ősz után ki ujlag ére
Derűs tavaszt:
A hű barát, kit szíve elhoz:
Örömre jő, de bút talál,
Mert kínos a sziv érzeménye
Barátunk síri álminál.
Zöld szinbe még
Tán sárga lombon pár levél áll,
De a borongó holdvilágnál
Gyász a vidék.
És így tanít e kép: jövőmben
Ha nyílna tán egyes virág:
Virágos tőle mégse lenne
Az életvesztett pusztaság.
Végnyúgalom,
Te jőj az éj lengő szelében!
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Öledbe dől fájó szivével,
S szelíd álomra szenderűl...
És álmodik nem háborítva
A földi lét keservitül. -