Követségben, két szál moh jött a Tündérnőhöz s beszélt: Te meggyógyítád a virágok Fájdalmait, sebét.
Im, üdvözöltet általunk a Mohoknak erdeje: Hatalmad jóvoltát s kegyelmed Éreztessed vele!
A mohok kisded népe közt él Egy ősi hagyomány: Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves Valánk a bérc fokán.
Hasonlitunk is a fenyőhöz, De ebben nincs öröm; Mert alacsony, bús törpeségben Tengődünk e kövön.
Tündér! add vissza kis mohoknak Elébbi termetünk, Hogy ismét a bércet borító Sötét fenyves legyünk!
,Magas fenyves valátok egykor: S vagytok kicsiny mohok, Elbűvölés nehéz hatalma Feküdve rajtatok.
Szegény asszony élt hajdanában, Táplálgatván magát; S hogy száraz fát szedett az erdőn, Egy abroncsot talált.
Gondolta: kulcsából kibontván, Jó lesz ez is neki! S hogy jobban a zajdába férjen: Apróra tördeli.
De amidőn magát kirúgta Az abroncs: - hirtelen Emberré változott, - az asszony Se holt, se eleven...
Nagyot nyujtózván szólt az ember: Jó asszony, köszönöm! A bűvös bodnár kínozott meg, Kivel sok a pöröm.
De szólj: mivel szolgálhatom meg Szives jó’karatod?’ S gyorsan felelt az asszony, amit Ijedtében tudott:
Légy keresztapja gyermekemnek...! Jó! mond az idegen, S hogy majd a vig keresztelőbe Maga is elmegyen.
A lányka meglett, s nőve szépen Kifejlett idején; Félkeze volt anyjának, olyan Szófogadó, serény.
Szivén szelidség, s kellemektől Tündöklött homloka; Látszott rajt a keresztapának Tündér-ajándoka.
De a szegény asszony beteg lett, S elküldé gyermekét Fürdőfűért, melytől bajára Könnyebbülést remélt.
Kiment a lányka és az erdőn Gyógyfüveket szedett, Midőn az irígy fenyvek, össze- Sugtak feje felett:
No lássátok! fű és virág itt Most is gyéren terem... Jertek, boszúljuk meg magunk e Pusztító gyermeken!
S földig borúlva lombjaikkal Az ösvényt elfedik; És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy Szélvész kerekedik.
S hogy fel s alá ijedve futkos Az eltévedt leány: Az ág megtépi köntösét, és Sebet karmol nyakán.
Sír a lány: hogy huzom ki itt a Félelmes éjszakát? Ki visz anyámhoz? s egy közel hang Felel: keresztapád!
Nyájas, jó embert lát a gyermek, Kezében görbe bot; Haza vezetlek én, leányom, Ne búsulj, légy nyugodt!
Aztán botjával nagy keresztet Rajzolt a levegőn... Mire a zúgó fenyveseknek Csak a hült helye lőn.
Apró, zöldes moh lett a földön, Hogy aki abba jár: Ne tévedjen meg sűrejében A legkisebb bogár.
Valátok zúgó, büszke fenyvek, Most törpe kis mohok; Mig a megbűvölési évek Eltelnek rajtatok!’
Cookies on Poetry Cove