‘Boldog volnék én! a köpűnek Szorgalmatos polgárai Helyembe szokták a virágok Édes nedűjét hordani.
Boldog volnék! alattvalóim Munkások, engedelmesek; Ha szükség van s rabló rohan ránk, Ön-életökkel védve meg.
De titkos vágy szorítja keblem, Van egy emésztő bánatom: Én rabkirálynő - a világot A szép földet nem láthatom.
Míg a legkisebb rajbogár is Bércen folyókon túl repűl, S várják őt szép ifjú virágok Én, - én vagyok rab egyedűl!’
A méhkirálynő zúgolódott. S midőn a hűvös este jött: Nem bírva vágyival, kicsúszott Az őrtálló méhek között.
Az esthajnal piros világán, A virágdús mező felett, A légnek édes illatában. Gyönyörben uszva repkedett.
S haza felé midőn elindúlt, A lepkével találkozék; Szép nyájasan köszöntve egymást... ‘Minő szép állat, boldog ég!’
Sohajt az ábrándos királynő, S egész éjjel nem alhatott; A pillangóval tépelődvén, Alig várá a más napot.
Leszállt az est, - és a pirosló Alkony szelíd sugárinál, A kalandvágyó méhkirálynő A köpüből ismét kiszáll.
De most a lég hüsét nem érzé, Nem látta virúlt mezőt: A nyájas pillangó körében Az óra boldogan letőlt.
S midőn kiszállott harmadízben: Csak a hajnal veté haza; Forró csókok közt künn marasztá A lepke édes ajaka.
S mely élvezett csókjok és szerelmök Vétkes lehéből származott: Lelt a hajnal a lombon édes, De mérges szürke harmatot.
Megint kiment a méhkirálynő, De nem találta a lepét: Berket, mezőt bejárt sietve, Keresvén várt szerelemesét.
És végre búsan szálla vissza; De ah! a dolgos méhsereg A köpü földjén halva fekszik, - Ki él is még, igen beteg!
S kiált a megréműlt királynő: ‘Ah, kedves jó népem, mi lelt?’ S egy elhaló méhecske ajka A kérdezőnek így felelt:
»Mézízü harmatot talált a Berek zöld lombján seregünk; És hazahordván, tőle a méz Keserü lett, - s mi elveszünk!«
A méhkirálynő volt az utolsó, Bujában ő is meghala. E fájdalmas végvallomáson Hidegűlvén meg ajaka:
‘Tiltott kéj a szívnek fulánkja! Keserű lesz, bár csókja méz: Az a csendes családi élet Boldogságának sírja lész.’
Cookies on Poetry Cove