Az idő már őszre fordult, Erdő lombja gyérűl. - Magas fűszál virradatra Megőszül a dértűl.
Ki egy nyájas kort, szeretve És dalolva végze: A madárnak szél- s esőben Omlik egybe fészke.
Tavaszkor, a szép de múló Idő érzetével: Szárnyasoknak fürge népe Nagy sietve fészkel.
Édes vágya teljesültét Epekedve várja... S alkot, épit hevenyében, - Madarak módjára.
Ez megszáll a zöld vetésben S rög megett tanyázik, Gyenge bástya, mely esőben Könnyen széjjel-ázik.
S mit a szél is földre hajlit, Elmetél a sarló: Búza szára oly törékeny, S oltalomra gyarló.
Az lakást a kert zugában Csak közelre néz ki, Nincs gyanúja, mely lakatlan Tájra menni készti.
Erősségül hordva tüskét, Kényelemre pelyhet: Megvan a lak, - benne minden Megvan, ami kellett.
Úti sár a fészke ennek, S nem törődik azzal, Hogy amelyre felragasztja: Magas, ódon a fal. -
Annak jó a tó vizére Törve hajló gyékény, Hányatván a szél s dagálynak Vészes csalfa kényén. -
Az idő már őszre fordult, Nap világa hűlve; Bús az élet arca, gyorsan Omlik össze műve.
S a madár, bár lássa fészkét Eltiporva földig. Épitménye pusztulásán Meg nem illetődik.
Mihelyt elmult a komor tél S pezsg az élet árja: Őt az erdő, lombos ágán Édesgetve várja;
Mihelyt a szív hő, családi Érzelemre gyúlad; Maga is, a maradék is Könnyen rakhat újat.
Gondja, tiszte nem soká tart, S nincs szivére kötve A jövendő nemzedéknek Bármi sorsa, üdve.
Felnövelvén a kiszállni Nyugtalan családot: Ennek ajkán nem leend ő Átkozott, sem áldott.
A nyomort a maradéknál Nem tetézi szégyen: Hogy az ősök alkotványa Csorgó, düledékeny.
Nincs ok a kimultak álmát Háboritni váddal, Hogy megronták a jövendőt Léhaságuk által.
Az idő már őszre fordult, A fa lombja sárgul; Madárfészek elhagyatva Lefordúl az ágrul.
Meg-megzúdul a fagyos szél Gúnyoló nótája: - Balga nép, a percnek épít, Madarak módjára!!
Cookies on Poetry Cove