Szép fehér liliom! a gondos természet, Hóditó kecsekkel mért áldott meg téged?! Ha te nem oly pompás diszköntösben járnál, S nem volnál bájolóbb minden más virágnál;
Ha bűvillatodtól a méhe és lepke Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve: Ellened az irígy féltékeny virágok, Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!
A szép virág ellen összeesküvének Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek; E kevély teremtés egy nemzetség velünk! Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...!? Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben. E pártos felkelést, a sárgák és tarkák, Irígy mivoltokban leginkább akarták;
A szelíd kék pedig, vonva, rábeszélve Elegyült a gyászos összeesküvésbe. A sárgákból egyet választván vezérnek: A fehérliljomra haddal ütni készek.
Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, - Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél: Buzogány-fejét a tarja fennen tartja, Kivonva a sárgák sásalaku kardja.
És igy közelegnek, harctúl égve bátran, Remegés van csak a kékek táborában; A fehérek hada, mint egy hószin fátyol, Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre; Legkevesebb számra, de legtöbb erőre. Arcok tiszta fénye és a hold világa: Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba;
És tűkörében az éji délibábnak, Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak. És a fehérektől íme követ mégyen, Hószinű zászlócskát tartván a kezében;
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek, Elmondván: mily szégyen, hogy így ellenkednek! S hogy okot nem adott soha nemzetsége, Sem szóval, sem tettel a gyűlölkedésre;
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig A követ beszédét, - s a csata kezdődik Előre nyomul a sárgák zászló-alja S erősen ví, de a szerencse megcsalja;
Mert aki most kemény rohanással támad: Nagy ijedség között fordít gyorsan hátat, S rendetlen futásban egy tónak nyomatik, Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,
Nád és gyékény közűl többé ki nem lábal, S ott marad a vezér egész táborával. És a másik csapat, a kékek csapatja, Magát a győzőnek szivesen megadja;
Kedve ellen vett részt s a gyász ütközetben, S ha el nem csábitják, rábeszélve ketten: Fehérliljom ellen fegyvert ő nem is von; Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül: Édes a halál is a kedves kezétül! S midőn már a győzők lábánál hevernek, Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen, A bűnt: bocsánat; a szerelmet: szerelem! Már csupán egy tábor áll a pártos részrűl, Mely a fehérekkel megmérkőzni készül;
Tábora a tarka tigris-liljomoknak, Kik győzni, vagy esni, de futni nem fognak. Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál, Egymásfelé nyomúl és egyik sem hátrál;
De im kelet felől hűs szellő támada, Mely által a fehér liljomok illata Rá-foly s verődik a tarkák seregére, Mint egy bűvös árviz... s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegűlten, Alélva dőlnek el a harmatos fűben. És lefegyverezve, foglyaul esének A bűvös hatalmú győzők seregének.
S a fehérliliom, kit a jó természet, Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett: Hogy csak szégyenülten állhat más mellette, - Megirígyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul Részegülten, most is lábaihoz kábul. Nem irígyek többé reá a virágok, S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgája, Járván tisztelettel s szerényen utána; A sárgák családja, hova hajdanában Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban;
De hő kebeléhez a szelíd kék liliom Szerelemmel simul csendes esthajnalon.
Cookies on Poetry Cove