A LIDÉRC.

Nagy a Természet! Tartja benne Két dus világ egymást ölelve: Ez feltűnő képben, alakban: Az légszerű és láthatatlan.

Hegy-völgynek, barlang- és folyamnak Saját szellemlakói vannak; A természet kültárgya, műve Lényekkel van megnépesűlve.

Csengő kiáltást tész az ércbűl, Zöld lombot hajt az ágra ékűl; A kőből szikrakép kipattan, A tűzben éget, fojt a habban.

A fínom, tiszta légvilágnak Tág birtokán lebegve járnak; A magas mennytől messze földig Kinyúló hézagot betöltik.

Az ember nem lehet magában Mellette titkos társaság van: A szellemeknek társasága S ki jó az emberhez, ki bántja.

Melléd ülnek, lépted kisérik, Látják dolgod, hallják beszédid: Még éjjel is feletted állnak, Rád hajlanak s intézik álmad.

Ne kívánd, hogy bár pillanatra Légy e társaktól elhagyatva: Ki mellett ők nem állnak őrül, Elzsibbad a lelke, - és megőrjül.

Nagy a természet titka... benne Két világ áll egymást ölelve: Az feltűnő képben, alakban; Ez légszerű és láthatatlan.

A gyémánttermő föld ölében Ül a kincsszellem zord-sötéten: Előtte dús kincs- és aranynak Felhalmozott rakási vannak.

És mond: ‘e bús üregbe zárva Tart engemet sorsomnak átka! Álmatlanúl hogy őre légyek Fényes rög és por rejtekének.

Kincsem hideg csillámit, ah mért Nem adhatom hő napsugárért! Előttem e gyémántrakásnál Kedvesebb volna egy virágszál!

Az ember gazdagságra vágyik, Gyötörve gondja mind halálig; Adok... s megkérdezem: mi végett Imádja úgy e semmiséget?’

S felette ím, távol morajt hall... Három kincsásó vágja bajjal, S arannyal álmodó reményben, A földet és sziklát keményen.

S örűltek, a várt kincset érvén, De jobban a szellem beszédén: ‘Itt van...! s ha elfogy, jertek újra, S két ennyivel bocsátlak útra!’

Mohón rakodván mind a hárman, Gondolta szellem magában: Megkérdezem, ha visszatérnek, Mi hasznát vették mindez ércnek?

És midőn még ingyen se várta, Megjött az első nemsokára; De dörgő szót hallott legottan: ‘Mondd el, hová tevéd, amit adtam!?’

»Hatalmas szellem! amit adtál, Megvan!... nehéz závár alatt áll; Ah...! ha egy kis fillért apadna, Örűltség szállna meg miatta;

Testemen szétszakadt az öltöny, Éhen, szomjan s riadva töltöm A nappalt és az éjszakákat, Miként az üldözött vadállat.

A nyomort szembehúnyva nézem, Előttem roskad öszve éhen A fonnyadt képü özvegy, árva... S előtte kincsem zárva... zárva...!

Melyben anyámat eltemettem, Más vette a zsúpot helyettem; Fiam rabszolga tengeren túl, Hátán a hús korbács alatt húll...

De nem váltom ki...! amit adtál, Megvan...! oh adj még többet annál! Hisz ép ugy el van rejtve nálam, Mint itt e hegy mély padlanában!«

‘Hah! esztelen fukar! ki éhen Kopároz e bőség ölében, S panaszát vérnek és nyomornak Nem hallja; - menj! mert eltiporlak!’

Szólt, s a süket barlang haragja Szavát dörögve visszaadja; S felhalmozott kincsének ormán Megül megint sötét-mogorván.

És most a második belépe. S kit a kincs olthatatlan éhe A mélységes barlangba fáraszt, Imígy ad a kérdésre választ:

»Hatalmas szellem! átkozottul Kifogytam dús ajándokodbul! De van láttatja, Istenemre! Minden fillér átkot teremve.

A földön oly sokat mesélnek Mivoltáról a szép erénynek; Mondják: van hűség s férfi-jellem, Szilárd minden kisértetekben.

S hogy mindez látszó búborék csak, - S miként a gyenge búboréknak Szines tojása szerte pattan - Én, kincseimmel megmutattam.

Az emberek szemét aranyba Mártott kezekkel bétakarva: Az ártatlant gázolta lábam, Az igaz embert függni láttam.

Kit a pénzvágy vásárra hajtott, Vevén az embert, mint a barmot: Önkényt arany-jármamba búván: Jártam rajtok nagy vétkek útán.

Akartam, s a testvér kezére Loccsant a testvér drága vére És a fiú, hatalmas szellem! Hamis tanú lőn apja ellen.

A szűz erény elé s utába, A fényes maszlagot kihányva: Elkábultan ölembe dőle... Vagy - eladta saját szülője.

Ki fennhordá fejét kevélyen, A jellem büszke érzetében: Kincset s vétket köték nyakába, Hogy szemlesütve hordja lába.

Volt, ki szent lázban tépte mellét, Szólván az Isten s hon szerelmét; Azután, a kincsnek miatta, Istenét és honát eladta.

Tapostam a család nyugalmán; Rontásra ingerelt, ha hallám, Hogy két szivet gyémánt-kapoccsal, Hűség s barátság egybefoglal.

S midőn már sok ösmert régi vétek, - Immár nyakig jóllakva vélek - Mulatságot nem szerze nálam: Új, cifra bűnöket csináltam.

S e tenger vétek, bűn s galádság: Talán hogy síromat megássák? Vagy sütve homlokomra bélyeg: Hogy azt nyilván mutatni féljek...?

Oh nem! de-sőt naggyá tevének Sáfári a közvéleménynek; A világ engem nagy szavakkal Tisztel, becsűl, fél és magasztal!

Kincset hát, szellem! kincset nékem! Mert nem lehet már visszalépnem! Csak kincset többet! és meglátod: Mivé teszem még a világot!«

‘Hah, nyomorúlt! kiált a szellem Haragjában a bús üregben: El-el! szemem többé ne lásson, Légy átkozott, mindkét világon!’

Szólt, s a süket barlang haragja Szavát dörögve visszaadja; S felhalmozott kincsének ormán Megül megint sötét-mogorván.

Midőn a harmadik leszálla, A szellem így rivalga rája: ‘El, vissza, kába nép! sohsem nyer Kincset tőlem többé az ember!’

»Nem is kell szellem! mond ez bátran, S mely súlyosan feküdt nyakában: Terhét földhöz csapá legottan, - Nem kérek én kincset, de hoztam!

Ez megmaradt abból, mit adtál; - Egy fillért sem hagytam magamnál, - Vedd vissza! ah, gyötrelmim átka Ragadjon rozsdakép reája!

Nyugodt, boldog valék szegényen, A kincsek közt zaklatva éltem: S kiről szivemben jó hit állott: Megútáltam embert, világot!

Írtsd a gonoszt, a jót neveld, védd! Szent célon függjön szíved, elméd! Gyógyítgasd mély sebét fajodnak, Küzdj, - törj, - áldozz - s követni fognak!

Így hittem én! de ah gyalázat! Az ember, mint a bősz vadállat, Még azt is összetépi, marja, Ki hőn buzog segítni rajta!

Midőn egykor kiléptem innen: Dús voltam a kincs-, dús a hitben; Örűltem, elgondolva mennyi Jót fogok én ezzel mívelni!

Csalatkozám! most visszatértem Megtörve és hitben szegényen; Ah, mert jótéteim nyomában Hálátlanságot járni láttam.

Letörlém, amelyek folyának, Könyűit a bánat fiának; És amelyet sajtolt az inség, Nyögést, sohajt elcsendesíték.

És alighogy magához tére, Az inség elcsigázott népe: Nyelvét öltötte rám, s a hála Fejében, sár- s kővel dobála.

Csecsemőt találtam kitéve: Apja lettem apja helyébe; S midőn emberkort ére, fogta: Mérget kevert titkon boromba.

Gazdagságom sok száza, ezre Ment közhasznú intézetekre; Felboldogítám a világot: S a világ bolondnak kiáltott.

Ha kértek a közjó nevében: Ontám a pénzt, számát se néztem; S kínpadra voncoltak legottan, Hogy azt a pénzt, bárhol, de loptam.

Tüzes fogókkal összetépve, Félholtan dobtak a szemétre: A kórház, melyet én emeltem, Be nem fogadta csonka testem.

Végre, egy özvegyasszony által, Kit én tarték hetedmagával, Templomrablás vádjába jöttem, S kötélhalált mondtak fölöttem...«

‘Elég, elég! dörögve vága Az ingerűlt szellem szavába; Az ember gaz s őrűlt; ne légyen Kincsem tűz és gyilok kezében!’

Ezt mondván, a sötét üregnek Sziklái ingadozni kezdtek... És barlang, szellem, kincs, ahogy van, Lesülyedt a más pillanatban.

S mélyen, mélyen a föld ölében Ül a szellem zordan, sötéten; Előtte dús kincs- és aranynak, Felhalmozott rakási vannak.

S szolgái, a bolygó lidércek A föld szinére feljövének; Hogy a kincsásót, aki látja, Becsalják mélység- és mocsárba.