Nyugotra, messze tengeren túl, Hol a nap lemegyen: Várában egy gazdag király élt, Hírben és fényesen.
Boldog volt, - s nem kincs tette azzá, Hatalma, híre se; De népe jóléte, leányi, S szelíd jó hitvese.
Ez áldott, e kegyes teremtés Milljók közűl kivál; Simogatván három leányát Szólt gyakran a király:
Jók légyetek, minő anyátok! S ugy - gondolá tovább, - Bennetek hő anyát nyer a nép, És a férj koronát.
Történt pedig, hogy a királynő, Ki oly kegyes, ki jó, Lassan emésztő hervadásban, Fehér lesz, mint a hó;
S midőn érzé, hogy életének Estvéje közelit: Ágyához áldás- és bucsúra Inté szülötteit.
Utószor látlak, jó leányim! Anyátok elmegyen... Jók legyetek, - s igaz testvéri Egymásnak szűntelen!
Atyátoknak, búban, örömben Hűk és engedelmesek: Anyák a néphez, - a szegénynek Védői légyetek!
S a kerti kápolnácska mellett, A lombos fák alatt, Látogassatok meg, leányim, Elhunyt anyátokat!
Imában és emlékezésben, Az évben e napot, Ünnepeljétek meg siromnál... - Áldásom rajtatok!
S midőn kimúlt a jó királynő: Mint a sebzett sirály, Hazán és népeken keresztűl A hír jajgatva száll.
S annyi szív megfájúl szavára, Nedűs lesz annyi szem; Meghalt anyánk! az agg kiálta, Sírjunk, kis gyermekem!
Sírjába tették a halottat. S szelíd enyhűletet Von a szivekre a futó év, A sírra lágy gyepet.
S amint az év halad, növekszik A három rózsa-szál; Amint a három lányka serdűl, Öregszik a király.
Elagg végtére s mint a gyermek Olyan gyámoltalan; De védül s gyámolul körűlte Három leánya van.
Még sincsen olyan hű dajkája A háromból neki, Mint a legifjabb: ez virasztja, Ez költi, fekteti.
A két idősebb, apja mellett Gyakran unatkozik: ‘Szegény öreg, vajh meddig él még...!’ Sohajt a második.
‘Pedig megért már a halálnak!’ Az első felele; ‘Se lát, se hall, - ah! nyűg, teher már Beszélni is vele!’
S elhagyják őt, - bár arcra buknék S verembe hullana... Végintésed rég elfeledve, Oh haldokló anya!
‘Hah! mérgesen kiált ez és az, Vakvezető legyek...? Utálom a népet, - le lássak Ringy-rongy szegényeket!’
Nem így a legkisebb leányka: Ó oly jó, s angyali! Szivében édes anyja szíve, Arcán vonásai;
A rosz nénéknek jó testvére, Apjának gyámola; Vigasztaló szegény- s betegnél, A néphez jó anya.
A királynő halála napja Most újra felderűl; Gyászt ölt a legkisebb leány fel A nap emlékeűl.
‘Hát téged meg mi lelt? gunyolva Mondák testvérei, - Zárdába készűlsz? képed is még Jó lesz befesteni!’
»A kerti kápolnácska mellett, Amely fedez vala: Siromnál e nap légyen ünnep... Ez volt anyánk szava.
Hol évek óta nem valátok, Oh, jertek, jertek el! Szegény anyánk emléke áldást, S könyűket érdemel.«
‘Eh, jó tanácsid tartsd magadnak! A holtnak társa holt; Élő az élőkkel vigadjon...’ Két néne sértve szólt.
S zajongó kíséret körében A várból elrohan, Szilaj kedvben, bércen, lapályon Száguldva nyugtalan.
És ünnepelve anyja sírján A lányka egyedűl: Imában és emlékezésben Szép lelke nemesűl;
S midőn atyjához tér meg este, Testvérei még oda, S helyettök hírmondó jelen meg, S imígyen szól vala:
Bércen, mezőn vigan mulattak Királykisasszonyok; Ah, mért kellett szilaj kedélyben Tengerre szállniok?
A tengeren vész kapta, avvagy Kalózok jöttenek? Nem! borzasztóbb történt velök, mint Kalóz és szélveszek!
Azon percben, hogy a fenyérről Habokra szálltanak, A vízből felmerűlt előttök Egy hófehér alak;
S a hölgyeket megfenyegetvén, Elfoszlott, mint a köd... - A holt királynő árnya volt az, Kit a sír hantja föd.
A legbátrabb tengerhajós is Fehérré sápada; Míg felhangzott tanácsadólag A kisérők szava:
Ah, térjünk vissza...! a jel int, hogy Baj ér a tengeren... S a hölgyek szóltak: ‘menjen, akit Bánt kába félelem!’
‘Derűlt a menny, határin a szem Nem lát borúlatot; Mikor volt, hogy tiszta égből A villám lecsapott?
E halvány árnyék szája fú ránk Üvöltő vészt talán?’ S reá harsány kacaj csapott fel A hölgyek ajakán.
Parancsukból most a kiséret Hallgatva partra szállt, És vígan lengett a vitorla, Habot vert a lapát;
S kik vakmerően megmaradtak, Vészes habok felett: A két királyhölgy vad gyönyörben Mulatott, nevetett.
Sütött a nap, - kéklő szinében Felhőtlen állt az ég; De egy ponton gyors terjedéssel Vérszínbe öltözék,
Fenn, szaggatott zugó moraj kelt; - Embert és állatot A lég forró, nehéz nyomása Lábáról lecsapott.
S most a magasból egy tömérdek Vas, avagy szirtdarab Irtóztató gyors csattanással A tengerbe szakadt, -
Melynek sokáig bugyborékolt S forrott még kebele... Hajó, hajósok eltünének, - Gyászos végök leve.
Cookies on Poetry Cove