Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!
S hogy csendesen zendűlt a húr:
Lőn a vidám fiú komoly,
Nem érté, keble mért dobog?
Nem tudta, könnye mért omol.
S midőn szív- és lélekhatón
Felcsattant édes-bús dala:
A lantos szenvedett nagyon,
S szivén mély fájdalom vala.
Most a dalisten megjelent,
S mond: szánlak, ifju, tégedet!
A lantot tőled elveszem,
Hogy így a bút is elfeledd!
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
A lelkes dalnok felele;
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
Csak hagyd meg a lantot vele!