,Tekintsd meg a tájt, melyre hoztalak: Homokfedett, szomorú sivatag; Hol rekkenőn süt a nap s nincsenek Árnyékvető fák s híves kutfejek.
Gondold meg: ha élned itt kellene! Ez a vadak hangos kietlene... S mivel tápul kinál: hitvány gyökér, Hogy légy, mikép az éhség, ösztövér!
Lakod nyirkos barlang, setét öböl, Hol undok kígyók szeme tündököl; Embernek jó s kedves, ha egybegyűl, S te itt bolygnál társtalan, egyedűl?
Jer e vadon pusztából, jer, kövess! Az út, melyen viszlek, nem lesz köves; Én tagjaid tündéri kényelem Hintázó vánkosára helyhetem!
Drága étkekkel rakom asztalod, Csak izlelned kell, nem fogyasztanod! És poharad sziniglen töltve lész: Borral, mint a tüz, borral, mint a méz.
Körülted a lég illatot lehel, - Fehér, lágy s forró lészen a kebel, Melyre hanyatlik kéjittas fejed; A szív fél-halott, eszmél, vágy’ s feled...
Jer, jer s kövess: te mindezt birhatod: Csak add nekem szavad, szolgálatod! Ki tudja: ott mi vár?... bolond, ki teng, Mit itten elveszünk, az a mienk!’
- - - - - »Sátán, Sátán!« ,Szálljunk le itt, - ez a templom, - körül Alattunk a roppant város terül; Nem érzed-é, magasan állva: mi
Dicsőséges magasan állani!? Lent a nép, mint férgek nyüzsgő raja, Idáig fel nem hallatszik szava, A szó, mely ingerült, hideg, kevély, -
Nem látszik a rongy, a gőg és fekély. Vegyülj közé, szánd, védd s hordozd karon: Hálából lepök s keresztfára von; Parancsolj: és térden fog nézni rád,
Nyakára lépve: tisztel és imád. S ha állhatsz fenn, az ég felhőinél, A föld sarában mért fetrengenél? Ezrek térdhajtását inkább fogadd,
Mint hogy magad mártsd porba arcodat! Hatalmas légy, hogy légy félt és csudált! Az, hogy ne higyj lehetetlent, csudát; Mit bír se bírja az alantvaló,
S hatalmasnak: az álom is való. A törvény, a boszú nem fog, nem ér, Nem mer kiáltni rád se köny, se vér; Lakol, ki bánt, - míg érdekedbe nincs,
Hogy mást kimélj s embernek is tekints! Ah, látom: mit rajongó mestered Fejedbe vert, eldobni nem mered! Betegnek álma az, meddő s üres,
Gyermek vagy, hogy lidércet űzz, kövess? Fel, fel! ne számláld a lépcső fokát; Mi gondod rá, ha már megtapodád? Szeszélyed- és sorsodnak légy ura! -
Itt a kötés... Bátran az alkura...!’ - - - »Én gyenge ember... kisértő, eredj...!?« ,Állunk, vagyunk a hegynek tetején, Környöskörűl amit látsz, mind enyém...
Melyet kegyem, kit kedvel, annak ad... - De most figyelj, és kísérd újjamat! Itt végtelen s gazdag síkot találsz, Tenger gyanánt borítja dús kalász;
Zöld réteken gyors mén szökel, riad, És nyáj legel s ünő nevel fiat. A halmokon must, méz s olaj csorog. Ott a tenger, s a parti városok,
Hol a révbe sok terhes gálya hord Gyöngyöt, füszert, rabszolgát s drága port. Kincs a kalász, olaj, rabszolga, nyáj! De több, mit a bányász csákánya váj,
Mig a hegyek kongó ürébe hat, Itt, itt... közel van: lábaink alatt. Mindez, ha kell, tiéd, - neked adom...! Hajó az élet örvényes habon,
Hajó, mit a szél elkap s szirtbe sujt, Ha nem hord kincsben mentésére sulyt. Ész-, szív- s erénynek, - mondják! - tisztelet! De a világ nem úgy mér: fontra vet
S mi viszen; kincsed lész előtte fő, Egyéb minden, csak pótlék, üttető. Nélküle semmi, minden vagy vele; Büvöl, köt, ver s von csábos deleje,
Az ember megy, csak mutasd aranyod, Alvajáróként, merre akarod! Lelket, hitet megvásálhatsz ezen, Köti magát barátság, szerelem,
Oh a világ elad mindent, mi szent, S olcsón bocsátja el, bár tartja fent. Föl hát! eredből, melyet megnyitál, Csak egy csepp vér... s közöttünk a frigy áll;
Szolgálatomra lelked átadod... S én felhozom szerencse-csillagod...!’ - - »Oh Sátán, szánj meg, s ne kisérts tovább!«
Cookies on Poetry Cove