A KINCSKERESŐ.

Nagy erdőség felé két vándor indúl, Ez ifju még, amaz már hetvenen túl; Mely mint bomlott ostor szakadt két ágra: Az útfőnél az agg leülve vára.

És mond: ‘Fiam! jobb lesz utazni ketten, A nap leszáll, éj és vadon kietlen! Én jó uton foglak vezérni téged: És agg fejem minden bajtól te véded!’

S a két utas megy a setét vadonban, Hovatovább egymáshoz fülve jobban; - Nagy ritkaság, hogy ily hiven vezessék Egymást: ifjú erő és agg eszesség!

És míg az ősz multjába tér, beszélvén Jó, rosz sorsát, mely átvonúla éltén: Előre száll az ifju gondolatja... Tul a bércen szerető szív fogadja.

Amint az út fogy: lelke annyit érez, Repülni vágy réglátott kedveséhez; A lány szegény, nincs drága gyöngye, kincse, Legfőbb kincsűl hogy a sziv őt tekintse!

És jő az est, leszáll aztán az éjjel, - Birkoznak a kelő vihar szelével A rengeteg hatalmas águ fái; - »Vajh hol fogunk most enyhelyet találni?!«

Az agg letér az útról s jól irányoz, Mert érve tág barlang sikátorához: Leszállanak sötét öblébe annak, Hol a vihar dühétől óva vannak.

S mig odafenn zuhog, csattog, villámlik: Olykor hat egy múló rezgés odáig. Vagy a hangos, öblös barlangtorokban Megőrvényző szélvész zug ottan-ottan.

Rejtelmivel megérkezett az éjfél, - Némán ül a fiú az agg fejénél; Majd szól halkan: »Mit látsz öreg?« - de álom Vett már erőt a fáradt úti társon.

Az ifju néz... szürkűlő fény világol Előtte a barlang zugába’ távol; S amint később erőt vesz a sötéten, Lelket kap a fiú, hogy arra lépjen.

Tág pinceként ki van öblözve a fal, Erős vasrács az ajtó, nagy lakattal; S belől tömérdek kincs! medence, kádak, Gyémánt- s arannyal színig töltve állnak.

És megkapván a kincsnek átkos éhe: Nézett, bámult, - nem birt betelni véle! »Hah! - gondolá - mint fénylik - mint mosolyg rám!« Majd visszacsúsz, - s társát felkölti, mondván:

»Vén kalaúz, ébredj már álmaidbúl!« Szél és vihar megszünt, az ég kitisztúl.« És a setét, nyirkos helyről kilépvén, Haladnak a kelő hold tiszta fényén.

Az ég boltján világok milliói... S mig kezd az agg szent ihletéssel szólni, Hirdetvén a nagy természet csudáit, És lelke hisz, megnyugszik, érez, áhit:

Társát dühös kincsvágy kinozza útján; Melytől végkép elszédülvén, vakulván: Keblében sok nemes virágot elnyom, - Szerelem és hüség virágit, - e gyom.

»Miért adnék e kincsből az öregnek? Kit már ugy is maholnap eltemetnek! Miért lennék egy szónak rabja holtig...?« S szerelmeért szivére zúgolódik.

Eléje tűn a kis lak, kertje, tája, De most azt oly szegényesnek találja; S a hű leány, kis hófehér köténnyel... De most reá gondolni szinte szégyenl.

Mennek tovább; - a bölcs öreg ha mit lát: Elmélkedik, sok tárgynak érti titkát; Ismér fát és füvet, hatásra nézve, - ‘Ez a vérfű, a bérc mesés növénye!’

És a fiú aggálya épen az volt: Mint nyitja föl majd a nehéz vasajtót? »Hah, itt a kulcs!« s mohón utána kapván: Örvend a fü závárnyitó hatalmán.

Már megviradt. Az erdőből kiérve: Az ifju szólt: »Ama kis lakba térj be! S mondd a lánynak: reám többé ne várjon! Szeressen mást, van más is a világon!«

‘Rosz úton vagy fiam! szivedbe látok... Botor kincsvágy, hiú álom, nagy átok! Érzelmeit, ha hű sziv szivnek adja: Ez a kincs! és boldogság a kamatja!

Ódd a szivedet, hogy esküjét ne szegje...!’ De a fiú ezüst, arany betegje, Se lát, se hall, - és megfordúlva gyorsan, Eltűnik a sziklás, sürű vadonban.

Napok mulnak, - s a bérci tölgyek ágán Nehány lomb csügg, az is színvesztve, sárgán; Az ifju tán a sors kegyence eddig? Sőt életén csak gúnyos átka fekszik.

A mély vadont bujván, mint a vadállat, A kincses bolt nyomára nem találhat; Fenn-léte kín, - s el-elszunnyadva néha, Kinzó látvány s csalódás martaléka.

Láz van lelkén, reszket szederjes ajka, Tépett, vadult, - nincs Isten képe rajta. Nem tudja: most van-e gyötrelmes álma? Vagy álom volt az, hogy kincset talála?

Eszébe jut szerelme, hitszegése, - Tovább bolyong s lel újabb szenvedésre. Ki a hűség ösvényéről letévedt: Annak kinzó bolyongás lett az élet!

Aztán kincset s vak szenvedélyt megátkoz, Visszavágyik az elhagyott leányhoz; Amit üzent, megborzad rá...! de hátha Mégis várná hiven a régi mátka?!

És a szíve most még gyötrőbb lángra gyúlad, Mert hasztalan keres csapást vagy útat: Irányt veszít; - az erdőből, bozótbul Kijutni vágy, - de még belebbre bódul.

Igy van soká. Mig egy hűs alkonyatban A kis lakhoz lyukad ki öntudatlan; Benn hangzanak a vig násznép danái: Kincset csak a hű szív utján találni!