Hatalmas úr lakott a Tiszánál egykoron, Otthon volt innen, otthon a tulsó partokon; Bőven termett a rétség s jó fekete homok, S a tágas csürt betölték a kazlak, asztagok.
Míg válla birta, gyakran forgott a harcmezőn, S küzdelminek, csatákon, nagy méltó bére lőn, Kiterjedt birtokában élvén hatalmason, Hirnév sugára rezgett az ősz hajszálakon.
És mégis volt lelkének egy mély borúlata: Nyomán, édes fiának senkit se mondhata; De a borúlat éjét enyhítő tiszta hold, A nyájas holdvilág, szép ifjú leánya volt.
Jöttek pedig leventék és büszke hadfiak, Fényes neve s babérja lévén mindannyinak, Hogy akiről a hír oly mesés palástba’ jár, Meglássák a leányzót, Tiszának partinál.
A lányka kelleméről hazudtak a szavak, Mert a valónak a hir halvány árnyéka csak! - Felőlem más a világ felett király lehet, Ha e hölgy viszonozza forró szerelmemet! -
Ezt gondolá magában mindannyi hős, vitéz, Szemébe a leánynak csak egyszer is ki néz; És a két legmerészebb, hogy elnyerhesse őt: Ügyében szót emelt az őszült vitéz előtt.
Ki nagy kisérettel jött, egyik mond délcegen: ‘Nevem Vencel, s egész föld ösméri nemzetem; Békében, mint csatában, hatalmas hon fia Esdik lányod kezéért, megőszült dalia!
Gazdag vagyok, s hogy láthasd, mi ér karom? ha kell Im párcsatára hívok bárkit honodba’ fel! S míg szólt a hosszu száraz termet negédesen: A hölgy nem méltatá egy tekintetére sem.
Utána szólt a másik lovag: »Nevem Kenéz, Egy nemzetből s hazából veled, derék vitéz! Két tárgyért ége szívem keblemben e napig: Hon és csata; leányod lőn most a harmadik.
Mit érek a csatában, megnézni jőj ki majd, Mert a német lovaggal karom fog víni bajt!« S míg szólt imígy, a lányka pirúlt, vagy sápadott, És félve, lopva nézte a tetsző bajnokot.
»Vitézek! - mond az agg hős - mig engedé erőm, Mint egy, megálltam én is a véres harcmezőn; Feszült ijam rugásán sok nád repűle szét, S megférne fél kezemben, amely szivet nem ért.
Le a karddal, vitézek! ívet ragadjatok! Nyil döntse a csatát el; s ki nyillal győzni fog: Azt mondom én fiamnak, s a boldog partokon, Azé legyen, leányom kezével, birtokom.
Föl hát derék vitézek, a küzdelemre föl! S figyeljetek szavamra, mely víhelyet jelöl: Egyik fél átkelend a túlpartra, mely felett, A társ átellenében foglal vívó helyet.
Igy a két bajvivó közt leend a mély folyam, A nyilvessző pedig, mint gyors fecske, átsuhan; S ugy lőjön, aki lő, hogy egy nádja lesz csupán. És csak haláladó hőst öleljen a leány!«
Midőn a párcsatáról elterjedett a hír, Két partra tódul a nép, gyermek s öreg, ki bír; S jóslattal ez Kenézhez, amaz Vencelhez áll, De legtöbb arra hajlik, hogy egyik sem talál.
Partjára a Tiszának kijött az ősz maga, Bár elgyengült szemével ő mit sem láthata; De állott oldalánál nagy híradó sereg, Melytől rögtön megértse, amik történtenek.
Ott volt a szép leány is, - szorongó kebele Szuró kétség nyilának fájdalmival tele; - Függvén Kenéz alakján, amely a part felett; Társának ellenében nyugton emelkedett:
A két vívó sokáig állt mozdulatlanul, Nyilához, vesszejéhez egyik vitéz se nyul; Az első szót társának engedve mindenik... A nép susogva jósol jót vagy roszat nekik.
Gyorsan felvonta ívét most a német lovag, S karját emelve, harsány szavak rivaltanak: Vencel lő!... és utána... ott állt Kenéz helyén... A halál átrepülte társának vesszején.
Kenéz lő!... s néma csend lett... de még egy perc se tölt: S rája harsány rivalgás rázá a levegőt; S már nem hallhatta Vencel az éljen-hangokat, Mert a véres homokban holtan hevert hanyatt.
Kenéznek zúga éljent a parti néptömeg, Az agg vitéz, fiául, Kenézt ölelte meg; A hölgy bübájos keble, a harmatszűz ajak, S dús birtok, mind reá, a győzőre vártanak.
A földet, melyen elhullt Vencel kegyetlenűl: Kenéz, kiséretének engedte lakhelyűl. S hol Vencel lőtt: Vencsellő építteték, s maig Lakói ajkiról más hon nyelve hallatik.
S átellenében ennek a parton magasan, Honnan győző Kenéz lőtt: Kenézlő falva van; S a hőstől, a kövér föld, szállott firól fira, Kik falvakat rakának a víznek partira.
És évek, századok gyors futással multanak, Idők futó homokján kivesznek a nyomak; Felettök délibáb: az emlékezet lebeg, A mult képét mutatván halvány ködébe’ meg.
Cookies on Poetry Cove