‘Szerelem és hivalkodás
Az élet boldogsága;
Üdvöz légy, hogy nem teremtél,
Jó természet! munkára!
A mámoros gyönyörkehelyt
Én fenekig ürítem;
Az elfutó tavaszban így
Hosszabbítom meg éltem.
Olyan szépek a virágok...!
Meleg a nap sugára,
Üdvöz légy, hogy nem teremtél,
Jó természet! munkára!’
Hivalkodó, hiú lepe
Kiáltott így röptében,
A nap sugárin szárnyait
Csillogtatván kevélyen.
Eljárta a selyembogárt,
A hangyát, sürge méhet;
És a munkásságról nekik
Gunyos hangon beszélett:
‘Tán ünnep sincs tinálatok?
Szegények, mint sajnállak!
Mondjátok csak: van e aztán
Látatja a munkának?
Én a gyönyört, munka helyett
Kalandokban találom;
Ma is a méhkirálynővel
Leend találkozom.’
Szólt és ment a folyam felé
Hogy átrepűlne túlra;
De csak a partjáig szállhatott,
Ott hirtelen lehulla.
Tetszős alakját, köntösét,
Levetkezé legottan:
Idétlen, kis fehér kukac
Hempergett a homokban.
Kérészbáb lőn, - és éveket
Tölt a mély vízfenéken;
Olyan hosszú idő után,
Hogy egy óráig éljen.
Kérésszé vált és ideje
Nincs a hivalkodásra;
Mivelhogy néhány perc egész
Életének határa.